Translate

2018. július 31., kedd

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Reformfasiszták

A mai nemzetiszocialisták, fasiszták, nyilasok, usztasák, vasgárdisták, feketeszázasok nem azok, akik voltak. A tôkés demokrácia, a liberális kapitalizmus erôsebb náluk: náluk is erôsebb. A mai fasiszták nem hirdetik a vezérelvet, a rohamcsapatok helyét átvették a kampánystábok és a fókuszcsoportok.

     A hatalom közelében sem javasolják már a parlamenti mechanika szétzúzását. Ez nem puszta látszat, hanem jelentôs újdonság. A demokratikus fasizmus avagy reformfasizmus vezetô képviselôi a jogállami formáknak és a nagytôke (elsôsorban a beruházási, biztosítási és hitelüzlet) gazdasági uralmának egyszeru korlátozásával is elérhetni vélik céljaikat, ha lehet, vértelenül. Ha pedig ennyire megváltozott a metodika, vajon fasizmus-e még a reformfasizmus? Igen is meg nem is.

      Közkeletu tévedés a fasizmus fô jellegzetességét a diktatúrában látni. Bár a fasizmus szabadságellenes, a korlátlan hatalomgyakorlás korántsem pusztán a fasizmus sajátossága. A fölvilágosult abszolutizmus, a jakobinus terror, a bizantinus-cári önkényuralom, a populista-katonai vagy a bolsevik diktatúra, noha mindegyik heves pofozkodással jár, de az elnyomó rutinok hasonlósága mellett mind a célok filozófiája, mind az eszközök szociológiája tekintetében fölöttébb különbözô. Mint közismert - és ebbôl nagy dolgot csinálnak a jobboldali nyomdatermékek -, a fasizmusok is különböznek egymástól eltérô nemzeti szervezettörténetük folytán, így a latin fasizmusok némelyike nem elsôsorban fajüldözô.

      A mai reformfasizmus már nem totalitárius (bár bizonyos radikális-marginális csoportosulásai még azok), és emiatt a Hitler-párhuzamok szükségképpen sántítanak. De épp elég fontos tartalmi elem marad, ami a fasizmus és elvrokonai azonosítását lehetôvé teszi. Ezért szivároghat át a reformfasizmus más mozgalmakba, s átitatván szivacsos állagukat, lucskossá áztatja ôket.

      A fasizmus jól körülhatárolható, tömegizgató stílusáról fölismerhetô, forradalmi óriáspártból a kései modern politika hol itt, hol ott fölbukkanó, nehezen lokalizálható elemévé vagy mozzanatává vált, amelynek - az emancipáló radikalizmus világtörténelmi veresége miatt - begyógyultak a stigmái.
      Amikor bizonyos rezsimeket, mozgalmakat és világnézeti áramlatokat fasiszta praktikák miatt marasztalnak el, akkor a megbélyegzettek némi joggal mutatnak rá a köztük és totalitárius elôdeik közti, meglehetôsen fontos különbségekre. Az antifasizmus ma délibáb, ha nem vesz tudomást az ellenfél természetében beállott módosulásokról, amelyeket a liberális kapitalizmus bizonyos (bár nem az összes) keretföltételeinek az elfogadása okozott. Bár arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzetiszocializmus annak idején élvezte a német ipari és kereskedelmi nagytôke, sôt, az akkori "multinacionális" vállalkozások (Ford) egy részének tevôleges támogatását.

      Az is rendkívül helytelen, hogy a naiv antifasiszta publicisztika a "reductio ad Hitlerum" (Leo Strauss) téves logikáját követve a nacionalizmust minden további nélkül mint a fasizmus/nácizmus elôzményét tartja számon. A rasszizmus nem nacionalizmus: leépítése a politikai és kulturális közösség szintézisének, amely a tizenkilencedik századi tôkés demokrácia egyik legnagyobb teljesítménye. A származási-vérségi és kulturális közösség elválasztása a politikai közösségtôl (etnicizmus), amely a ma dúló etnikai háborúk egyetlen oka (a nacionalizmus asszimilál; az etnicizmus "etnikailag tisztogat"), nem jöhetett volna létre a (régi) fasizmus/nácizmus nélkül, amely a legitim hatalom forrását nem a népakaratban vagy a hagyományban, hanem a fajban vélte föllelni, amelyet a szuverén üres akarati döntése (Carl Schmitt) avat politikai valósággá. Az etnicizmus poszttotalitárius jelenség: gondolatilag az tette lehetôvé, hogy a náci/fasiszta faji eszme az etnicitást elválasztotta mind a történelemtôl, mind pedig a politikától (történetileg Erdély "magyar" és Koszovó "szerb", politikailag a zsidók hazafias német honpolgárok, lojális osztrák alattvalók és "mózeshitu" magyarok: a nácik, majd nyomukban a - csöppet sem totalitárius - etnicisták szerint mindez: nemzeti liberális fikció). Ez a nacionalizmus legfôbb típusának egyenes ellenkezôje.
      A "reductio ad Hitlerum" rossz sémája szerint beleolvasni a fasizmust a köztársasági-demokratikus nemzeti önérzet (idônként akár riasztó) megnyilvánulásaiba: elvi és stratégiai tévedés. A tizenkilencedik századi (teszem azt: negyvennyolcas) nacionalizmussal szemben is rengeteg indokolt kifogásunk lehet, de ezeknek élesen el kell különülniük a náci rasszizmus (és utódai, illetve következményei) bírálatától. Annál is inkább, mert a demokratikus nemzeti érzés, bárha ritka, de még létezik, és adott esetben a fölélesztendô antifasizmus szövetségese lehet.

      A fasizmus és a mai reformfasizmus "az örök jobboldal" egyik tendenciájának végletes kiélezése. "Az örök jobboldal" persze elég fiatal: válasz a fölvilágosodásra.

      A fölvilágosodás forradalmi tézise - szemben az átmoralizált (protestáns, janzenista, ellenreformációs-barokk) keresztyénséggel és a megmerevedett késôhubéri kasztrendszerrel - az volt, hogy az ember jónak (vagy ártatlannak) és szabadnak születik, tehát a bun és a szerencsétlenség forrása a társadalom helytelen berendezése: az igazságtalanság. Az ember nem tehet róla, hogy kicsoda: férfi-e vagy nô, jobbágy vagy ôrgróf, keresztyén vagy muzulmán. Csak azért visel felelôsséget, amit akkor tesz, ha a társadalmi kényszer vetôhálójából kiszabadulva természeti lénnyé (szabaddá) válik, képes magának adni erkölcsi törvényt, amely ugyanakkor egyetemesen érvényes (autonómia). A póri parlagiasságért nem a paraszt, az arisztokratikus túlfinomultságért nem a herceg a hibás, hanem az egyenlôtlenség, a szolgaság, az elnyomás. Nem a herceget kell kivégeztetni, nem a parasztot megtéríteni vagy átnevelni, hanem az igazságtalanságot megszüntetni.
      A fölvilágosodásra érkezett reakció (amely még ôszintén "reakció"-nak nevezte magát, akár Horthyék ellenforradalma "ellenforradalom"-nak) az volt, amit a modern konzervativizmus tompított tanaiból is ismerhetünk: a fölvilágosodás racionalizmusa nem érti az emberi állapotot, amelyben épp az a természeti elem, hogy az ember társadalmi lény; a szabad természeti lény hipotézise csupán filozófiai agyalmány, bölcseleti elvontság; az adott társadalmi kötelékektôl elvben függetleníthetô ember mint olyan nem létezik. Mindenki az, ami. Ha a pór esetleg fejedelemnek születik, talán nem volna parlagi; de hát parasztnak született. Ez a Tény - Az Emberi Tény - az eredendô bun vagy (ami strukturálisan ugyanaz) a faji leszármazás vagy a történelmi sors ténye: a nemesember azért nemes, mert nemesebb. A király azért király, mert a király fia. A zsidó vagy a színész azért nem állampolgár, mert az, aki. Aki ez ellen lázad, az nem érti a gondviselés rendelését, amelynek az a lényege, hogy kifürkészhetetlen. Amit a fölvilágosítók "igazságtalan"-nak tartanak, az a természetes hierarchia, az alapvetô emberi létfunkciók (laboratores, bellatores, oratores) természetes szétválása: ez a társadalmi harmónia titka, nem a "társadalom elôtti" fogalmára csupaszított "fogalmi" ("autonom") ember, erkölcsi vitában minden felebarátjával. "Az erkölcsi bírálat erkölcstelen" - mondja a reakció. (Isaiah Berlin szerint a fasizmus legfontosabb elôfutára: Joseph de Maistre.)

     Ez radikális, reaktív konzervativizmus, ám a fasizmus forradalmi volt a fölvilágosodással kénytelen-kelletlen megbékélt arisztokraták és patríciusok ellenében: az SA "a reakciót" épp annyira meg akarta semmisíteni, mint "Júdát" és "Marxot" (ezen akkor fôleg a szociáldemokrácia volt értendô).
      Hogyan lehet dinamizálni, forradalmasítani a nemzeti társadalmat, ha a dinamit ("az igazságtalanság fölszámolása") hiányzik? Hát úgy, hogy a társadalmat "terjedelmileg" átértelmezzük. Megállapítjuk, hogy ki is az, aki organikusan és sajátlagosan hozzátartozik a nemzeti társadalomhoz, és ki az, aki nem - aki "idegen", "funkciótlan", "élôsdi", "gyökértelen", "deviáns", "destruktív": a "vértelen" arisztokrácia, a "nemzetközi" finánctôke, a "nemzetközi" szakszervezeti bürokrácia, az "idegen test" zsidóság, a "kultúrbolsevista", "elfajzott", "destruktív" muvészeti modernizmus és filozófiai radikalizmus stb. Ôk azt adják, mi lényegük - nem a társadalom ilyensége vagy olyansága teszi ôket rosszá, ellenkezôleg: ôk a rossz a társadalomban, eliminálandók, likvidálandók. 

Ebbôl is látható, hogy a reformfasizmus alapvetô világnézeti tekintetben kevéssé különbözik totalitárius elôdétôl: pusztító dinamikája ugyanazok ellen a csoportok ellen irányul; nem a társadalom újjászervezésével óhajtja kiküszöbölni azt, amit nemkívánatosnak vél, hanem a szociális ízlésének meg nem felelô embercsoportok kitaszításával. Ennek fô módszere ma nem a tömeggyilkosság, hanem a liberális demokráciától eltanult marginalizáció.
      A migráns, allogén vagy másképpen gyökértelennek tetszô populációkat a liberális nacionalizmus integrálni és asszimilálni akarta, a fasiszta/náci totalitarizmus kiirtani, a reformfasizmus kirekeszteni, kiéheztetni, méltóságától megfosztani.

      A munkanélküliség a liberalizmus és a szocializmus számára (más-másképpen) megoldandó társadalmi probléma; a munkanélküliek a reformfasiszták számára ostoba, ügyetlen, lusta, dologtalan ingyenélôk.
      A liberális kapitalizmustól átvett sikerkultusz és a "rátermettség", az "ügyesség", a "gyors alkalmazkodás" szociáldarwinista imádata a reformfasiszták szemében stigmatizálja a "veszteseket", a "lemaradókat", az ügyetleneket, a gazdasági és kulturális hátránnyal indulókat, az üldözött kisebbségeket, a menekülteket. Az együttérzés, a részvét, a szánalom, a tolerancia: dekadencia. A többség: erô. A kisebbség: gyöngeség. A reformfasiszta csak akkor kanos, csak akkor potens, ha milliószámra érzi nyüzsögni klónjait, a "mieink" formátlan tömegét.
      Georges Bataille ("La Structure psychologique du fascisme", 1933) megmutatja, hogy a homogén (polgári) társadalom szubsztanciájától különbözô heterogén fôszereplô (A Másik) a szocializmus számára a proletariátus, a fasizmus számára a vezér. Bataille megfigyelte, hogy bár Mussolini és Hitler szabályosan megválasztott kormányfô, hatalmukat nem ebbôl vezetik le, nem a hatalomátvétel vulgáris-demokratikus empíriájából. Egy nemrég elhíresült oratórium szövegkönyve úgy mutatja be két magyar jobboldali miniszterelnök viszonyát - amiben az érintettek vétlenek -, hogy az egyik szakrális király a másiknak adja át a fölkentség eszméjének aktualizálásával azt a misztikus hatalmat, amelyet nem a nép megbízásából vezet le, hanem abból, hogy a faj fölkentjének privilegizált viszonya van az apolitikusan és historikusan fölfogott nemzethöz, amelyet nem képvisel, hanem megtestesít. Mivel itt a szakralitást (meglehetôsen istenkáromló és szentségtörô módon) csak eljátsszák, ezért a forrás nem más, mint a nemzettestben mintegy biológiailag inherens (nem erkölcsi indítékú) közakarat. Ennek tartalmát pedig ésszel nem, csakis beavatás révén, a mély azonosság, az igazi odatartozás intuitív ihletével lehet csak megismerni.

      Annak a köztestnek a tagjai nyilván nem az alkotmányos közjogtól elvontan definiált honpolgárok, a "papirosmagyarok", "jugoszlavisták", "alkotmányos patrióták", "csehszlovakisták" vagy más semmirekellôk, akiknek a legerôteljesebb szimbóluma (pars pro toto, pars pro parte) még mindig a zsidó.
      Horkheimer és Adorno írja (Dialektik der Aufklärung, 1944/47): "Mindegy, milyenek a zsidók önmagukban, képük mint a legyôzött képe tele van olyan vonásokkal, amelyek halálos ellenségei a totalitáriussá vált uralomnak: a hatalom nélküli boldogság, a munka nélküli bér, a határkô nélküli haza, a mítosz nélküli vallás vonásaival. Az uralom kárhoztatja e vonásokat, mert az alattvalók titokban sóvárognak utánuk."

      Ezek a vonások a fölszabadulás és a megváltottság szinonimái. 
A fasizmus borús világnézete csakugyan nem viselheti el ôket: világi megfelelôjük a szerelem ("a hatalom nélküli boldogság"), s mivel a patriarchális uralom társadalmaiban a nôk hatalom (bár nem erô) nélküliek, a férfiaknak a szerelemben le kell mondaniuk a hatalomról, lélekben úgyszólván nôvé kell válniuk, máskülönben a dolog csak sivár, kietlen szadizmus. Ámde a laktanya zuhanyozójának, a focicsapat öltözôjének szôrös-izmos-büdös, bajtársias homoerotikája, az örök szoldateszka "egy mindenkiért, mindenki egyért" bandamisztikája, amely a reformfasizmus eltéveszthetetlen kulturális háttere (a náci pártok is eredetileg obsitos frontharcosok, veteránok huligánmozgalmai voltak; a tengô-lengô lumpen Hitler elôször a hadseregben, a harctéren volt életében elégedett, és mindig a gondolkodás nélküli harci közösség hímderus mámorát kereste) a romantikus Erósz fenekedô ellensége. A férfiélet átka: a bandakonformizmus a Pál utcai fiúktól Törless iskolaéveiig, az SS-tôl a "cutting edge" informatikai cég vezérkaráig (fônökimádat, függelem, a bunbak "edzése" és "nevelése", szadomazochizmus, "keménység", azaz a kín és a fájdalom szeretete, szabadság helyett - leküzdött - nehézség) mind asszony elôtti éretlenség. A hímbanda számára a nô: tenyészkanca, cselédkurva, vigasztaló Magna Mater. A bandának a dionüszoszi karcsú fiú, hosszú hajában virággal: feminin. Ám kérdezzék csak meg a lányokat. A reformfasiszták gyulölete 1968 iránt helyénvaló és indokolt.

     Nem bírják elhinni, hogy lehet valaki fiatal, fölnôtt és szexuálisan boldog. Ahhoz ugyanis ki kell lépni a bandából. És nem kell helyette belépni a családba. Egy nô szívét elnyerni és becsülését megtartani bonyolultabb és szellemibb, mint a hierarchikus-komformista hímbandák kollektív maszturbatorikus képzelgései. 

Tömeggyuléseken hörögni, cigánygyerekeket összeverni, bosnyák asszonyokat partiba dobni, albán (szerb) házakat fölgyújtani, zsidózni könnyu: a hasonszôru militáns férfibanda szolidaritása magától értetôdik. De próbálja valaki elérni, hogy egy másik fölnôtt kényszer nélkül elismerje róla: mulatságos és elbuvölô. Amit karlendítéssel, meneteléssel, vastapssal el lehet érni: azt nem érdemes elérni.

     A reformfasizmus durchmarschának végén ott mered a betonbiztos csalódás. Szegény pasik! Baj lesz ebbôl.
     Az erôgépek, a súlyemelés, a gyúrás, a távgyaloglás ellenére mégis anális-retentív típusú fasiszta, e herkulesi könyvelô mit szóljon a nomád, muzikális, vad és termékeny cigányhoz, aki elszáll, mint a szárnyas bokájú Hermész? Mit szóljon a kifordult szemu karizmatikus keresztyényhez, aki a boldogságtól ordít, fölrobban a transzcendenciától? Mit szóljon a derusen meditáló és böjtölô hinduistához és buddhistához? A kerengô dervishez és hászidhoz? A szókratikus rejtvényeket bogozó filozófushoz? A trágár és szubtilis muvészhez, aki nem fecsegi ki a titkát? A gyöngékhez, az esettekhez és ütöttekhez és nyomottakhoz vonzódó "vérzô szívu liberális"-hoz? A müzlievô pacifistához? A javasasszonyhoz és a füvesemberhez? A kóborlóhoz és a vándorhoz? A magányos olvasóhoz és ahhoz, aki fölkel éjjel az ágyból, hogy a zongorához üljön? És ott improvizálgat, tekintet nélkül a reformfasizmusra és a többi marhaságra...
      Ezeket nyilván mind el kell söpörni, mert nem termelnek, nem hajtanak hasznot, a saját fejük után mennek és általában nem olyanok.
   Érdekes módon az az irányzat, amely annyira magabiztosan bánik el a munkanélküliekkel, a hajléktalanokkal, a mozgássérültekkel, a homoszexuálisokkal, a drogosokkal, mániákusan, paranoiásan retteg "a külföldiektôl" és a zsidóktól.

      Maurice Blanchot írja 1987. június 4-érôl keltezett, nemrég publikált levelében (címzett: Dionys Mascolo), hogy "... a zsidók a mítoszok elvetését testesítik meg, a lemondást a bálványképekrôl, annak az etikai rendnek az elismerését, amely a törvény tiszteletében jelenik meg... Amit Hitler meg akar semmisíteni a zsidóban, a zsidó eszményben, az a mítoszoktól fölszabadult ember. A mítoszok elvetése mondatja egy Rosenberggel, hogy a zsidó nem nép, nincs neki Judengestaltja, ezért Rassengestaltja sincs."

      A fasizmus, amint azt sokan - így a divatból kiment Thomas Mann - észrevették, a hagyományt (összhangban az ezerkilencszázhúszas-harmincas évek radikális szellemi tónusával) a mítosszal helyettesítette, ezért volt egyszerre antikonzervatív és ellenforradalmi, még a restaurációs forradalmisággal szemben is ellenforradalmi. A konzervatív tradicionalizmus agnosztikus, szereti a hagyomány "életvilágát", nem firtatja, igaz-e. A modern mítoszt evvel szemben mint akaratlagos fikciót állítják elô, Carl Schmitt-i szuverén döntéssel. Mivel új, kétségbevonható.

      A mítoszkritikát - amely a filozófia legôsibb funkciója - ezért el kellett taposni, és erre volt jó a radikális antifilozófia mélyontológiai változata is, amely a kritikai képességet volt hivatva kompromittálni; ez elég jól sikerült. 
Miközben a fasizmus páncélos grállovagokat koholt, meg párduckacagányos vitézeket, és fajnemes katonai eliteket állított hadrendbe, a tôkés üzem a magántulajdon szentsége és a viszonylagos jogbiztonság körülményei között virágzott azon a leszukített területen, amelyet a tôle függetlenül szabályozott katonai-rendôri, paramilitáris és pártgazdaság-pártállam néki meghagyott. (Ezt már régen földerítette Ernst Fraenkel: The Dual State, 1941.) A fasizmus már korán létrehozta poszttotalitárius továbbfejlesztésének szervezeti és gondolati normáit. (Nem kizárt, hogy a bolsevizmus egy ideig totálisabban volt totalitárius, mint a fasizmus.)

      A reformfasizmus nemcsak a magángazdaságot hagyja muködni, hanem az államot is parlamentestül, ám csak azon a képzetes területen, ahol "az egészséges elemek" éldegélnek. A társadalmi egészség jele: az illetô nemzetegyén elég erôs hozzá, hogy magáról gondoskodjék, és leküzdhetetlen állapota (faja, felekezete, politikai beállítottsága, útlevele, fizikai állapota, szexuális irányultsága) nem készteti arra, hogy szembeszegüljön és mítoszt bíráljon.

      A faj- és osztályidegen (aki ezúttal a nincstelen, a szukölködô) érdekeit és nézeteit nem védi a reformfasiszta állam, amely persze ("ni droite, ni gauche") "értéksemlegesen", "pragmatikusan" von meg segélyt és zsuppol ki bevándorlót. Az "Überfremdung" jelszavának fegyelmezô ereje abban rejlik, hogy maholnap ön is idegennek számíthat ("te is más vagy, te sem vagy más").
      A faj- és osztályhu burzsoák azonban biztonságban vannak. Ôk a multi- és eurobiznisszel is folytathatnak eseti fajgyalázást, s akkor sem eshetik bajuk, ha a reformfasizmus idôleges visszaesésekor az "art- und sippenfremd" dekadens maffiák kissé föllélegezhetnek.

      A reformfasizmus elég ember biztonságát garantálja ahhoz, hogy azt mondhassa: milyen jellemzô, ki kelt itt pánikot. 

(A szerzô az MTA Filozófiai Intézet fômunkatársa) 

Élet és Irodalom, 1999. október 22.,

2016. június 23., csütörtök

KOZMOPOLITÁK



Nagyon szegények a klerikálisok, ha az ő legnagyobb ágyújok a kozmopolitaság vádja. Mondtuk ezt már sokszor és elégszer. De nekik szegényeknek gyakran elő kell venniök e nagy ágyút. Valaki közülük elővonatta most újra és újra Pikler Gyulának szegezte, akire rálőttek ebből az ostoba, puffogó ágyúból egynehányszor már.
Azt kellett pedig a nagy ágyúval elbőgni újra, hogy hazátlan és kozmopolita népség a zsidó. Miért? Mert Pikler Gyula, nekrológot tartva Pulszky Gusztávról, a többek között s igen mély és okos dolgok között ezeket mondta:
"Egész nevelésünk haladásellenes, anélkül, hogy tudnók; a végett, hogy az ifjúság fogalmat nyerjen az emberi műveltség erejéről, feladatairól és különösen a nemzeti művelődés feladatairól, történelmet tanítanak neki, a lelkesedés forrását a múltban keresik számára, a történetből egyes speciális múlt érzéseket, gondolatokat és törekvéseket választanak neki ki követendő például. Pedig a történelemből csak bizonyos legáltalánosabb igazságokat szabadna számára kivonni, továbbá azt a tanulságot, hogy a nemzetek és emberek jóléte onnan származott, hogy folyton megváltoztatták meggyőződéseiket, érzelmeiket, törekvéseiket, eszközeiket."
Ezekért a sorokért vonatott most újra elő a nagy ágyú. Ezek a sorok bizonyítják, hogy micsoda istentelen, komisz, hazátlan népség a zsidó. Azt meri tudnillik mondani, hogy kétszer kettő = négy s azt meri mondani, hogy nagyon ki találjuk húzni a lutrit, ha tovább is a múltban él s nem tud élni.
Magunk kinevetnők magunkat, ha komolyan pörbe szállnánk ilyen nagy naivsággal. Hiszen végre is szaporodnak már nálunk is azok az emberek, akik a tudomány megállapításait, kétszerkettőit vérükbe menesztik át s nem vitáznak az analfabétákkal azon, hogy van-e "i" betű vagy "á" betű.
Az egész dologgal más okból foglalkozunk. Amit ugyanis Pikler mondott, az hite és tragikuma volt Pulszky Gusztávnak. Ejnye néhai hazátlan kozmopolita, zsidó Pulszky Gusztáv! De meg még sokan hirdetnek ilyenfélét az egyedül idvezítő vallásban születettek közül is, de az eretnek keresztyének közül is. Magyarok, sőt fajmagyarok! Csak nemrégiben egy püspöki jogakadémia tanára, Bors Emil dr. summázta ezeket a dolgokat. Kozma Andor pláne verset ír a múltban élés és históriamánia ellen. Mit akarnak hát a zsidókkal a klerikális nacionalisták? A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!
Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami céljuk: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban.
Bömbölhet hát nyugodtan a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffffyaknak...

Nagyváradi Napló 1902. július 6.
(ae)


Felelősségünk azért, ami történt A ZSIDÓTÖRVÉNYEK

1. Felelősségünk azért, ami történt

A ZSIDÓTÖRVÉNYEK


Foglaljuk össze először azt, ami történt. Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg,3 s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán s egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése. A konzervatív-feudális kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett ennek a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének. Különösen megnövekedett ez a feszültség a harmincas évek gazdasági válságától s még inkább a német hitlerizmus uralomra jutásától kezdve. Az osztrák Anschluss után pedig e feszültségen felül a hitleri Németország szomszédsága és az a tény, hogy az ország területi igényeinek az érvényesítését az ország vezetői és a nacionalista közvélemény a német politikai akciókkal legalábbis párhuzamos politikától várta, mérlegelte azt, hogy ez a kormányzat is a zsidókat leszármazási alapon hátrányosan megkülönböztető törvényhozás útjára lépjen.4 Ennek a törvényhozásnak a szükségességét ugyanakkor a konzervatív kormányzás európaibb elemei azzal indokolták, hogy a hitlerizmus további sorsát a németekkel való teljes szembefordulás elkerülése mellett kell kivárni, s közben a németek és a hazai antiszemita jobboldal követeléseit ilyen törvényes rendelkezésekkel kell kielégíteni, s ez egyúttal a zsidók számára is kisebb rosszat jelent, mint akár egy közvetlen nyilas uralom, akár pedig a németekkel való százszázalékos szembefordulás. Ennek az egész gondolatmenetnek – ha nem a fasizmussal való teljes szembefordulás kötelezettségéből, hanem szorosan a hazai zsidóság megmentésének szempontjából indulunk ki – bizonyos feltételek mellett igaza lehetett volna. Mint ahogyan igaza lett a romániai zsidóság megmaradása szempontjából Romániában, ahol egy körülbelül ilyenfajta politika kímélte meg a romániai zsidóság többségének az életét attól a sorstól, mely mind a németeket száz százalékig követő, mind pedig a németekkel száz százalékig szembeforduló országok zsidóságát érte.5 De csak akkor lehetett volna igaza egy ilyen politikának, ha egészen világosan és egészen határozottan tudja, hogy ezt akarja; tehát a zsidóellenes törvényhozás terén a politikailag még indokolható minimumra szorítkozik, egyidejűen a szélsőjobboldali elemek politikai érvényesülésének a lehetőségét egészen határozott és éles intézkedésekkel elvágja, s kellő pillanatban a német szövetségből való kiugrás alkalmát megragadja. Magyarországon mindennek az ellenkezője történt. Az egész magyarországi zsidótörvényhozás alaptörvénye, a második zsidótörvény6 azon a bizonyos minimumon számos ponton túlment; abban azonban, hogy a zsidók megmentésének az eszköze legyen, nem is annyira a tartalma akadályozta meg, mint inkább a létrejövetelének a körülményei: az, hogy ezt a törvényt a szélsőjobboldal biztatására, a vele való versengés és egyezkedés jegyében hozták meg, s eltűrték, hogy ezt a végső engedménynek szánt törvényt a másik fél csak kiindulópontnak és kezdetnek tekintse. Minthogy pedig a zsidótörvényt nem a szélsőjobboldal teljes és erélyes leverése követte, hanem a magyar nyilas és imrédysta pártok közéleti agitációja, sajtóbeli uszítása és a németek felé való állandó felajánlkozása, ezért az alapvető zsidótörvényt természetszerűen évenként új meg új zsidótörvényeknek kellett követniök, melyek mind határozottabban fajelméleti és zsidóüldöző alapon állottak. Közben azonban a kormányzat feudális-konzervatív elemei aránylag sikerrel biztosították azt, hogy a zsidótörvényhozás, a zsidó nagykapitalizmus lehető kímélete mellett, inkább a zsidó középosztály, kispolgárság és proletariátus nyomorgatásában álljon; mindaz a szociális feszítőerő tehát, mely bármilyen ferdén, de benne volt a zsidótörvényhozás melletti tömeghangulatban, a „kérdést” továbbra is elintézetlennek tudta és látta. Így a zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem „legális” formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. A zsidótörvényeket tehát nyomon követték a jobboldallal való versengés jegyében olyan intézkedések is, melyek a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, azután pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentették.

A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK


Kezdődött ez azzal, hogy a visszacsatolásokat s a visszacsatolt területeken a katonai közigazgatás lehetőségét a hadsereg magasabb és alacsonyabb vezetőinek tekintélyes része kezdettől fogva s mind nagyobb mértékben arra használta fel, hogy saját hatáskörében a zsidókat többé-kevésbé törvényen kívüli állapotba helyezze, s úgy kezelje, ahogy felfogása szerint őket egy igazi nacionalista közigazgatásnak kezelnie kell. Nemsokára megkezdődött a zsidóknak honvédelmi munkaszolgálatra való nagyobb mértékű igénybevétele is, amely mind teljesebb-teljesebb kiszolgáltatottságot jelentett, rengeteg komiszságra és embergyötrésre adott alkalmat, a hadműveleti területen pedig helyenként a szabályos emberirtás formáját vette fel, amit számos magasabb parancsnok is kifejezetten támogatott.7 1941-ben, nem sokkal a háborúba való belépésünk után, magyar rendészeti hatóságok rendezetlen állampolgárság címén húszezernyi zsidót deportáltak Galíciába, ahol azokat az ottani német katonai igazgatás átvette, s rövid úton elpusztította.8 A további ilyen akciók erre abbamaradtak. Közben azonban hol itt, hol ott buzdult neki egy magasabb vagy alacsonyabb rangú hatósági személy, s hol a vasúton, hol a korzón, hol a Római-parton állt neki a zsidók összeszedésének, inzultálásának, eltávolításának. Ezeket az akciókat újból meg újból leállították, de sohasem úgy, hogy alapvetően elment volna a kedve mindenkinek az ilyenektől. Sőt csak ezután következett a felelőtlen akciók tetőpontja: az 1942 januárjában lezajlott újvidéki vérfürdő, amikor partizánok elleni razzia címén honi, nem harcoló, reguláris katonai alakulatok megszállottak egy várost és több községet, s ott egyes magasabb parancsnokaik biztatására, parancsára gyermekeket és asszonyokat sem kímélő szabályos vérfürdőt és szabad rablást rendeztek, melynek városi áldozatai túlnyomó részben zsidók voltak.9 Ebből, noha a főbűnösök büntetlenül Németországba menekülhettek, újabb megdöbbenés és megtorpanás származott, de eltelt egy fél esztendő, míg az illetékesek egyáltalán hajlandóknak mutatkoztak elhinni, hogy mi történt. Mégis 1942 nyarától, Nagy Vilmos10 honvédelmi minisztersége alatt kiderült, hogy egyes katonák felelőtlen garázdálkodását, ha nem is könnyen, de meg lehet fékezni, s a munkaszolgálatot is lehet egy valamennyire rendezett katonai üzemmé tenni. Bár közben az antiszemita tömeghangulat kielégítése címén újabb zsidótörvények keletkeztek,11 mégis már-már úgy látszott, hogy az országnak sikerül a német szövetség öleléséből lassan kihúznia magát, s az elvadulás mindeme jelenségei ellenére a zsidókat is meg lehet menteni a közvetlen német uralom alá került zsidók sorsától.
1944. március 19-én azonban megkezdődött Magyarország német megszállása, s háromnapi habozás után a kormányzó a Sztójay-kormány kinevezésével beadta a derekát. A megszállók hamarosan elhatározták a magyar zsidóság deportálását és kiirtását. A megszállás után nemsokára megjelent a megkülönböztető jel viselését elrendelő rendelet, ezt követte a zsidók gettókba tömörítése.12 A deportálást a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a deportálás módját és menetrendjét a németek szabták meg, a zsidók összeszedését és vagonba rakását a csendőrök végezték igen kegyetlenül, a szerelvényeket a németek vették át s vitték ki; a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás pedig, kedvtelenül vagy szívesen, embertelenül vagy emberségesen, elvégezte azokat a másodrendű feladatokat, amelyeket a deportálás felvetett: táborok felállítását, élelmezését, iratok kiadását és felülvizsgálatát, mentesítések elbírálását, szerelvények irányítását stb. Már maga az összeszedés, az eldugott értékekre irányuló esetleges vallatás, a vagonba rakás és az elszállítás a legtöbb helyen borzalmas feltételek között történt, amibe terhes asszonyok, szülő nők, betegek, gyermekek és öregek sokasága pusztult bele s fizikailag erős emberek sokasága őrült meg. A deportáltak túlnyomó része német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, melynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és a gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereknek korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították őket az ott szokásos halálnemek, a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonveretés, az agyonkínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé. Az egész megnagyobbodott Magyarországról összeszedett deportáltak száma körülbelül hétszázezer körül volt; ezeknek túlnyomó része német megsemmisítő táborokban pusztult el; vagy százezer-egynéhány azok közül, akik mindezt túlélték, vagy szelídebb táborokba, mezőgazdasági munkára kerültek, tért vissza, a többi Németországban s onnan egyéb külföldre szóródott szét.13
1944 nyarára már mindezekről meglehetősen világos kép kezdett kialakulni mind a magyar hatóságok, mind a magyar közvélemény előtt, s körülbelül egyszerre futott be a kormányhoz a svéd király, a pápa és a magyar egyházak intervenciója14 a deportálások beszüntetése iránt, s a szövetséges hatalmak nyilatkozatai mélységes undorukról és komoly fenyegetéseik a bekövetkező retorziókról. Ezzel egyidejűen s ezzel összefüggésben történt a Sztójay-kormány nyilas elemeinek a háttérbe szorulása, míg az imrédysták más okból már korábban kiváltak. Mindennek együttvéve az lett a következménye, hogy a deportálások félbeszakadtak, és a budapesti zsidók deportálása elmaradt. A Pest környéki zsidókat azonban egy vidéki táborba vitték, amelyet utóbb a németek rajtaütéssel elfoglaltak és szintén deportáltak.
A következő pár hónapot a zsidók különféle címeken való mentesítésének s a németek felé a zsidóellenes buzgalom markírozásának az ellentmondó és felemás kísérletei töltötték ki egészen 1944. október 15-ig, amikor a kormányzó bejelentette a háborúból való kilépést, de egyúttal minden ellenállás és ellenállási parancs nélkül átadta a hatalmat a nyilasoknak. A zsidóüldözések addigi szünetét ezzel újabb, de most már csaknem teljesen fejetlen akció váltotta fel. A budapesti zsidókat egy nagy gettóba tömörítették, a várost pedig nyilaskülönítmények járták, melyek gyermekotthonokban elrejtett gyermekek, kórházakban fekvők, bujkálók s a gettóból ötletszerűen összeszedettek legyilkolásával foglalkoztak. Az ostrom fejetlenségei a gettó elpusztításának az utolsó percig táplált terveit végül is elodázták egészen a felszabadulásig, amit itthon százezer-egynéhány magyar zsidó élt meg, túlnyomórészt Budapesten.15
Az elpusztult zsidók száma a deportált, munkaszolgálatos, újvidéki és egyéb áldozatokat egybevéve minden körülmények között felül maradt a félmillión, ami gyakorlatilag a vidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar zsidóság részbeni vagy teljes elpusztulását jelenti.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK


Ha mármost azt keressük, hogy a magyar nép mindezeket az akciókat hogyan fogadta, akkor különbséget kell tennünk a között, hogy ki mindenki és hogyan engedett a zsidók gazdasági visszaszorítását központi nemzeti kérdésként beállító közvélekedés szuggesztiójának, és a között, hogy ki mindenki és hogyan asszisztált az emberi méltóság megcsúfolásának és emberek tömeges halálba hurcolásának akcióihoz. A zsidók gazdasági háttérbe szorítására irányuló akciók a maguk idejében egy meglehetősen erős országos tömeghangulatot tudtak maguk mögött. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy e tömeghangulat mögött ott volt-e vagy nem volt ott a magyar nép többsége, akkor mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy ilyen kifejezésekkel, mint a „magyar nép többsége”, ne űzzünk szemfényvesztést. A magyar nép többségét a paraszti társadalmi helyzet zártságában élő magyar szegényparasztság alkotja, mely egészben soha nem volt sem ellene, sem mellette azoknak a dolgoknak és ellentéteknek, amelyek a „messzi város” lakóit egymással szembeállították, s így volt a zsidótörvényekkel is. Ha azonban a magyar szegényparasztság e passzív közönyétől eltekintünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidótörvényhozás mellett, ha nem is egy világosan látható többség, de mindenesetre több tömegerő mutatkozott meg, mint ellene, s az 1939-es választások pillanatában kétségtelenül úgy látszott, hogy az a szimpátia, mely Magyarországon mindenkor kijárt a legaktívabb és legtámadóbb ellenzéki pártnak, ezúttal a nyilas és más jobboldali pártok mellett áll leginkább.16 Az ugyan nem volt vitás, hogy az ország egyetlen, igazán szervezett tömegereje, a szervezett munkásság politikai mozgalma a zsidótörvényekkel szemben áll; de ha ezt a szervezett tömegerőt valaki teljes erővel a zsidótörvényhozás ellen akarta volna – ha abban az időben egyáltalán tudta volna – mozgósítani, akkor ebben a kérdésben csak a mozgalom legöntudatosabb és legszervezettebb tagjaira számíthatott volna, de semmiképpen sem a csatlakozók ama sokaságára, mely egy öntudatos és szervezett mag körül tömegeket hoz létre.
A zsidótörvényhozás mellett megnyilvánuló eme tömeghangulat kétségtelenül súlyos tünete volt a magyar politikai fejlődés zsákutcájának, a vezető rétegek és tömegek politikai érettséghiányának s a minden ember politikai egyenlőségét és egyenlő emberi méltóságát valló európai eszmevilág elégtelen begyökerezettségének. Ha azonban tekintetbe vesszük a magyar politikai fejlődésnek az utóbbi száz esztendőben, különösen pedig az ellenforradalom huszonöt esztendejében való súlyos zsákutcába szorulását, akkor különösen nem csodálkozhatunk, hogy oly meggyőzővé és általánossá tudott lenni az a nézet, mely szerint a magyar közélet és gazdasági élet egészségtelenségének központi jelensége a zsidóknak a magyar kapitalizmus szerkezetében elfoglalt kiemelkedő helyzete – holott valójában ez csak egy mellékes tünete volt annak, hogy a magyar tömegek polgári fejlődése feudális-hierarchikus szerkezetekben rekedt meg, s a belőlük való kitörés egyenes lehetősége teljességgel elakadt. Ilyen módon válhatott az a szólam, hogy „a zsidókérdést valahogyan meg kell oldani”, ama szólamok egyikévé, melyeket szinte reménytelen volt kereken tagadni, hosszadalmas és alapos megcáfolásukat pedig az emberek eleresztették a fülük mellett. A zsidókérdés e „megoldása” alatt pedig legtöbben azt a gyermekesen egyszerű dolgot értették, hogy néhány törvényes intézkedés „rendelje el”, hogy a zsidók kevesebbet s a nem zsidók többet keressenek, anélkül hogy a gazdaság és társadalom egész szerkezete lényegesen megváltoznék. Az, hogy a jövedelemeloszlás bizonyos egyenlőtlenségeinek a kiegyenlítése címén szított vagy szabadjára hagyott zsidóellenes tömeghangulat és ezt megkönnyítő leszármazási megkülönböztetés nagyon könnyen átmegy zsidók üldözésébe és gyilkolásába is – ez a történeti tapasztalat a harmincas években csak a zsidók idegeibe volt beírva, a többiek számára ennek semmi különös meggyőző ereje nem volt, s ezen valóban nem lehet csodálkoznunk. Azt pedig irreális lett volna elképzelni, hogy az állampolgársági egyenlőség elveinek a zsidókkal szemben való áttörésével komoly erővel szembeforduljon egy olyan ország, melynek vezető rétege az állampolgári egyenlőséget a saját népével szemben sohasem vette komolyan, s melynek értelmisége, polgársága és középosztálya – keresztény és zsidó egyaránt – idestova száz éve asszisztált túlnyomó részében meglehetősen passzív módon olyan kormányzási rendszereknek, melyek az állampolgársági egyenlőséget elvben vallották, de komolyan nem vették.
A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi erkölcsi süllyedés. E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön a sor, s ha a szociális frazeológia vagy demagógia bizonyos határokon túllépett, az oly kapkodó ellenforradalmi államhatalom egyszerre megtalálta az ökleit. A szociális frazeológia csak arra volt jó, hogy sok ingadozó ember erkölcsi ellenkezését eloszlassa, nem is beszélve azokról, akik csupán közvetve, az állások és lehetőségek megszaporodása által részesedtek az egész folyamatból, s így nem kerültek közvetlenül szembe magával azzal, akit eddigi egzisztenciájából kimozdítottak. Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni. Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK


Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való „megoldását” az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei, s annak az arculatnak, amit a magyar társadalom ebben a helyzetben mutatott, nem vitásan van pozitív oldala is. Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkozott ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik.
De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében. Ne felejtsük el, hogy a megmaradt kétszázezernyi magyar zsidóságból17 százezernyi a budapesti gettóban élte át az ostromot, ahol nem annyira a gettó érdekében közbenjárók, még kevésbé a magyar társadalom jóvoltából maradtak meg, hanem azért, mert pribékjeiknek már nem volt idejük és elszántságuk az elpusztításukra: a többi zsidóság nagyobb része deportálásból tért meg. Optikai csalódás, ha azt számoljuk, hogy ismerőseink közül mily sokan bujkáltak s menekültek meg mások segítségével; azok ugyanis, akiken valaki segített, igen nagy részben kikeresztelkedettek, társaságbeliek, összeházasodottak, magyar szakmai és intellektuális közösségek tagjai vagy a szervezett munkásság mozgalmi közösségének tagjai voltak, vagyis olyanok, akik számára valamilyen szorosabb, zártabb közösség szolidaritásába való beletartozás adott menekülési lehetőséget és kapcsolatokat. Azok, akik minden ilyen külön kapcsolat nélkül egyszerűen csak a magyar társadalom átlagos, véletlenül melléjük került tagjainak az emberszeretetét, a segítőkészségét és az áldozatkészségét tapasztalták meg, kétségtelenül nagyon erősen kisebbségben vannak. Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese. Ha mondjuk Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére. Ezekben a valószínűségi számokban benne van az, ami a magyarságnak mint egésznek, mint közösségnek a viselkedéséről az üldözöttek szemében megmutatkozott: s annak ellenére, hogy a bajba jutottak és cserbenhagyottak túlnyomó része nem élte túl a bajt, még a túléltek között is többen vannak azok, akik elfordulásra, cserbenhagyásra, hajszoltságra és kiszolgáltatottságra emlékeznek, mint azok, akik segítségre és együttérzésre. S ezekben a tapasztalatokban nem a zsidógyűlölő vagy a kereken és egyszerűen részvétlen vagy gyáva emberek viselkedése volt a legsúlyosabb. Hiszen a zsidók azt, hogy őket sok ember gyűlöli szerte a világon s itt nálunk is, régóta tudják; hogy az emberek között sok a részvétlen, hálátlan, kényelmes és gyáva, ezt minden bajba jutott és segítségre szoruló megtapasztalja. Nem ezt a legnehezebb elfelejteni, hanem a zsidókkal továbbra is érintkező, őket sajnáló, sőt esetleg a segítséget sem megtagadó, tisztességes embereknek a felemásan zavarodott és süketen értetlen viselkedését az ő végső kiszolgáltatottságukkal, hajszoltságukkal és halálfélelmükkel s üldözőik embertelenségével, vad vérszomjával és erkölcsi nihilizmusával szemben: azt az ismerőst, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni mindazt, amitől ők joggal és okkal rettegtek; azt, aki teljes együttérzésének kifejezése mellett kifejtette nekik, hogy ennek ellenére kénytelen, mint magyar hazafi vagy mint meggyőződéses antibolsevista, tovább is a németek győzelmét kívánni; vagy azokat az együttérzőket, akik sajnálkozásukat megtoldották egy kis erkölcsi leckéztetéssel arról, hogy „lám, nem kellett volna, míg jól ment, ilyennek vagy amolyannak lenni” vagy arról, hogy „lám, még most is milyen szemtelenek és követelődzőek vagytok”; vagy azokat, akik kijelentették, hogy készek segíteni vagy eljárni azok érdekében, akik ezt „megérdemlik”; vagy azt a papot, aki készséggel és előzékenyen fogadta áttérési szándékukat, de ingerülten kérte tőlük számon, hogy nem tanulják eléggé a katekizmust, s meggyőződés nélkül, „érdekből” térnek ki; vagy azt a tisztviselőt, aki udvariasan kiadott nekik valami bizonyítványt, de mikor ezen felbátorodva egy kis igazítást kértek azon a bizonyítványon, felháborodottan utasította el őket, s azt mondta vagy éreztette, hogy „íme ilyenek vagytok: nem átallanátok önző »érdekeitekért« egy feddhetetlen közhivatalnokot bűnre csábítani”. Ezek az élmények adták az üldözött zsidók számára azt az elviselhetetlen érzést, hogy ebben az országban gyűlöleten és gyávaságon túl a süket értetlenségnek és idegenségnek egy olyan fala létezik számukra, melyet nem lehet áttörni.


Részlet Bibó István: Zsidó kérdés Magyarországon 1944 után.

2013. április 28., vasárnap

"Az Orbán-rendszer nem politikai, hanem rendőrségi kérdés."


Bartus László: Alvilág a hatalomban

A Laborc-Portik találkozó felhívta a figyelmet egy fontos jelenségre, az alvilág és a hatalom összefonódására. Akik ugyanis a nemzetbiztonsági hivatal főigazgatójának bármilyen beszélgetését, találkozóját nyilvánosságra hozzák, bűnözők. Egy titkosszolgálati művelet felfedése nemcsak akkor, és nemcsak addig államtitok, amíg azt valaki titkosítja. Aki a magyar állam titkosszolgálatának bármilyen műveletét nyilvánosságra hozza, az Magyarország érdekét sérti, államérdeket sért, és bűncselekményt követ el. Ha ezt politikai szándékkal, és az anyag manipulatív felhasználásával teszi, az alvilági bűnözés. Az eset arra világít rá, hogy az államhatalmat ma bűnözők gyakorolják, akik figyelmen kívül hagyják a polgári világ írott és íratlan törvényeit és szabályait. Orbán és bűntársai azt akarják politikai ellenfeleikre bizonyítani, hogy a politikai hatalom általuk összefonódott az alvilággal. Az eljárás, amellyel ezt teszik, azt bizonyítja, hogy esetükben az alvilág nem összefonódott a politikai hatalommal, hanem azonos vele: az alvilág gyakorolja a politikai hatalmat.

Maga az ügy csak ennyiben érdekes, mert a titkosszolgálatnak nemcsak joga, hanem kötelessége is tárgyalni mindenkivel, aki számukra fontos információkkal bírhat. A titkosszolgálat köthet egyezséget bűnözőkkel is az államérdek szempontjából fontos információk megszerzése érdekében. Laborc Sándor semmiféle törvényt nem sértett, a dolgát tette. Legfeljebb abban hibázott, hogy Portikkal személyesen tárgyalt, és nem bízta rá valamelyik emberére. Ezzel felértékelte a bűnözőt és támadási felületet adott magával szemben. Azt ugyanis tudhatná, hogy a bűnözők nem megbízható informátorok, az alvilágban a legképtelenebb történetek keringenek. Egy időben az alvilágban meg voltak győződve arról, hogy a később felrobbantott Boros Tamás a volt belügyminiszter, Boross Péter fia. Ugyanakkor nagyon is léteznek olyan információk, amelyek miatt Portik meghallgatása indokolt volt, ha nem is az NBH főigazgatója által. Portik üzlettársa volt a Conti Car és Energol csoportnak, akik elég megbízható információk szerint kapcsolatban álltak Pintér Sándorral és akkori jobbkezével, Valenta Lászlóval. Talán tudhat valamit arról, hogyan szűntek meg azonnal a robbantások, az alvilági leszámolások egycsapásra, amint az első Orbán-kormány letette az esküt. Mitől állt be az alvilági béke? És talán arról is lehet e körnek értesülése, hogyan épült a Teve utcai rendőrpalota, hány százalékot kinek kellett adni.

De a titkosszolgálatok történetében mindennapos gyakorlat, hogy az alvilág prominens figuráit megpróbálják informátornak beszervezni. Szakmai hiba, ha ezt személyesen a főigazgató teszi, de amúgy ez normális eljárás. Az FBI bármikor örömmel fogadna egy Portik fajsúlyú alvilági informátort, és mindent meg is tesz azért, hogy ilyeneket beszervezzen és szólásra bírjon. A CIA legtöbb esetben az ilyeneket keresi, amikor terroristák után kutat. Ez nem törvénytelen, hanem ez a dolguk. Orbán hazudik és uszít, amikor ezt a tevékenységet kriminalizálja, és bűncselekményt követ el, amikor ezt nyilvánosságra hozza. A külföldi szolgálatok vélhetően elhűlve figyelik, hogy mi zajlik Magyarországon. Hallott már valaki arról, hogy a sajtó és a miniszterelnök csámcsogja a német, az angol vagy a francia titkosszolgálat belső ügyeit, és az újságokban lehet olvasni a Cég főnökének bármilyen tárgyalását? Ezt csak bűnözők hozzák nyilvánosságra, ezek alvilági módszerek. Demokratikus és polgári országokban a politikai ellenfelek között van egy közös minimum, amit tiszteletben tartanak. Ezek közül az egyik legfontosabb az állam titkosszolgálatának védelme. Amerikában az is börtönbe megy, aki valakiről nyilvánosságra hozza, hogy a CIA embere. Ezek pedig belső felvételeket közölnek, azokat is manipulálva. Ez tipikusan olyan eset, amikor bűnözők beszabadulnak a titkosszolgálat épületébe. Jelen esetben a kormányzati hatalomba.

Orbán Viktor bűnöző abban az értelemben is, hogy a demokratikus Alkotmány ellen puccsot hajtott végre, a hatalom kizárólagos megszerzésére törekszik, és azt meg is szerezte. De a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működéséből világosan levonható következtetés, hogy Don Orbán nemcsak politikai bűnöző, hanem alvilági bűnöző is. Simicska Lajos személye olyan, mint a maffiafilmekben a maffiafőnök legbensőbb pénzügyi emberének a figurája, a Contabile. Kövér a Consigliere. Szijjártó, Navracsics, Matolcsy, Lázár Picciotto-k. Simicska nem a főnöke Orbán Viktornak, hanem a pénzügyi végrehajtója. Amikor százmilliárdokat rabolnak ki színlelt közbeszerzési eljárások keretében, akkor ezeket a pénzeket Simicska nem magának gyűjti. Mindenki tudja róla, hogy visszafogott, igénytelen, viszonylag puritán ember, így beszéltek róla a kiugrott fideszesek. Viszont tűzbe menne Orbánért, mindenben kiszolgálja. Kinek gyűjti a pénzt, ha nem annak az embernek, akinek a kiszolgálója? Akinek a kezében összefutnak a szálak, aki dönt minden pénz fölött, aki osztogatja a talpnyalóknak? A szocialisták pitiáner egyéni tolvajok voltak, akik ha a pénz közelébe jutottak, akkor próbáltak zsebre dolgozni. De a Fidesznek nevezett szervezett bűnözői csoport tervezetten és szervezetten rabol. Ez az oka, hogy a szociknál eltűntek a pénzek a magánzsebekbe, és nem jutott belőle a pártnak elég, míg a Fidesznél sokkal hatalmasabb pénzek a közös kasszába vándoroltak, ahol áldoztak arra, hogy legyen média és a hatalmat megszerezzék, mert a nagy pénz az államkassza birtoklásában van. Ez a maffia nem a kábítószerpiacot vette a célba, hanem azt, ahol a legtöbb pénz van, az államkasszát. És ami a szükséges kiadások fölött megmaradt, azt osztotta szét a főnök a bűntársak között. Szerény véleményem szerint Orbán Viktor Magyarország leggazdagabb embere. A köztársaság titkosszolgálatának már régen ki kellett volna derítenie, hol gyűjti a magánvagyonát, mert pontosan úgy viselkedik, mint a tipikus diktátorok, akik kirabolják az országukat, miközben a nép egyre nagyobb nyomorba süllyed.

A maffiamódszereket mutatja az is, ahogya a politikai ellenfeleket nem legyőzték, hanem kivégezték. Korrumpálták, majd megzsarolták őket, akit tudtak megvettek, akit nem tudtak, azt tönkretették. Emlékszik még valaki Torgyán Józsefre? És az MSZP már megszabadult attól, hogy Simicska zsarolja? A Demokratikus Koalíció miért jött létre? Lehet utálni Gyurcsányt, de nem véletlenül került a pártjával konfliktusba. Emlékszik még valaki Giczy Györgyre, hogy a KDNP-t hogyan végezték ki? Minek nevezte őket Giczy? Dögkeselyűknek. És az MDF-et? Azt hogyan végezték ki a hitgyülekezetes másik maffiózó segítségével és az UD Zrt.-féle üggyel? Az UD Zrt. ügy arról szólt, hogy ez egy maffia, amely titkosszolgálati eszközökkel veri szét a demokratikus pártokat és pártstruktúrát. De a végén az áldozatok örülhettek, hogy nem őket ítélték el.

Vizsgáljuk meg a rabló módszereket. Hoznak valamiről egy új törvényt, amelyet utána a “nemzeti” jelzővel látnak el. Magyarországon a Fidesz szótár szerint a “nemzeti” az általuk lerohant, elfoglalt, kisajátított és elrabolt dolgokat jelenti. A “nemzeti” felirat az általuk megpuccsolt intézményeket és ellopott vagyontárgyakat jelöli. Miután valamire ráütötték a “nemzeti” bélyegét, az azt jelenti, hogy szemet vetettek rá, és bekebelezik. Egy új törvényben a maguk képére formálnak mindent, és maximalizálják az elérhető haszon nagyságát. Ezután a törvényre való tekintettel megpályáztatják a kezelési-, használati-, bérleti-, örökbérleti- vagy tulajdonjogot, és ennek az álpályázatnak a segítségével einstandolják mindazt, amire szemet vetettek. Így volt ez a földdel, legutóbb a trafikokkal, mindennel. Ez a módszer az általános stratégia. Újraszabályozzák, hogy az nekik jó legyen, majd egy álpályáztatás útján elrabolják a kiszemelt értéktárgyat, és elveszik azoktól, akik eddig birtokolták vagy használták. A kommunisták államosítása ennél százszor tisztességesebb volt, mert elvették ugyan erővel, de azt nem magántulajdonukba, hanem köztulajdonba vették, és a befolyt haszon a közös kasszába ment. Ezek viszont közönséges útonállók, rablók, bűnöző gengszterek, akik nem leütik azt, akitől elveszik a tulajdonát, hanem megpályáztatják azt, ami eddig az övé volt, és a pályázaton nem az eredeti tulajdonos, hanem ők nyernek. Ennél mocskosabb és aljasabb eljárást még nem találtak ki. Ennek a neve szervezett bűnözés. Amiben egy kis pénzt látnak, azt rekvirálják maguknak, és szétosztják egymás közt. A húsosabb darabok a főnökéi. A földönfutókká váló nyomorultak pedig három hónap után mehetnek közmunkára, mert az állam pénzét nem az elesettekre, rokkantakra, szegényekre, öregekre, betegekre, munkanélküliekre költik, hanem közbeszerzési eljárás formájában százmilliárdos tételekben és állami megrendelés formájában a Közgép vagy más cégek közbeiktatásával zsebbe teszik. Építenek maguknak (stadiont, miegyebet), és a felét már az építésnél ellopják.

Egy alvilági bűnszervezet működését látjuk élőben, amely arra szerveződött, hogy nem összefonódik a politikai hatalommal, hanem megszerzi azt, majd az állami bevételeket sajátjaként kezelve, mint saját céget működtetik az országot. Egy egész állam teljes bevételét tekintik magánbevételüknek. Az egész ország az Orbán-maffiának termel. Ennek rendelődik alá az oktatás, a kultúra, a kutatás, a gazdaság, és felesleges dolgokra nem költenek. Szegény ember hülyegyerekének oktatására nem pazarolja Orbán a saját pénzét, mert az állami költségvetéssel sajátjaként gazdálkodik. Egy államnak kötelessége lenne, hogy szolidáris legyen a hajléktalanokkal és elesettekkel, pártfogolja a szegényeket, özvegyeket és árvákat, de Orbán Viktor maffiavezérnek nem kötelessége gondoskodni ezekről, ezek csak az ő magánvagyonát emésztik.
Ez a maffia nem is leplezi maffia jellegét. A legcinikusabb húzása, hogy a legnagyobb költségvetéssel gazdálkodó minisztérium élére kinevezték az érettségizett Lászlónét, aki a maffia végrehajtó embereinek strómanja, kifutóleánya, aki végrehajtja a “polip” utasításait. De ez az alvilági puccs látszik az alaptörvényen, a leválthatatlan pozíciókon, ezekkel bénították meg előre egy esetleges másik kormány működését, ennek szellemében foglalták el a stratágiai pontokat: beültették a maffia emberét az ügyészség élére, a bíróságok élére, a rendőrség élére, a Magyar Nemzeti Bankba, elfoglalták a közmédiát és a maffia közvetlen irányítása alá rendelték, beültették a maffia embereit az Alkotmánybíróságba, az Állami Számvevőszékbe, teljesen övék a médiafelügyelet, a labdarúgó szövetség, és most már a trafikok is. Ezek a trafikok szintjéig lecserélnek mindenkit. Aki ezen kívül marad, az dögöljön meg. Ha pofázik, akkor hazaáruló kommunista, külföldi ügynök és bérenc, a magyar nép és a szentkorona ellensége. Az Orbán-rendszer nem politikai, hanem rendőrségi kérdés. A demokratikus politikai pártoknak nem “ellenzékként” kellene viselkedniük velük szemben, hanem úgy, mint egy bűnszervezettel szemben, amely elfoglalta a közhivatalokat és megpuccsolta az alkotmányos rendet. Az ne tévesszen meg senkit, hogy nem Cosa Nostra-nak nevezik magukat, hanem polgári pártnak.

Orbán feladata az, hogy ennek a maffiának azt a látszatot adja, hogy ez egy politikai párt. Erre tart embereket, akik közül vannak olyan ostobák is, akik azt hiszik, hogy ők valóban egy párt politikusai. Ehhez kiválasztotta a magyar történelemből azt az ideológiát, amely a maffiabűnözés számára a legkedvezőbb. A katolikus egyház mindig is közel állt a maffiához, a kereszténységet ugyanilyen bűnözők sajátították ki, és gyilkolták le “eretnekként” az igazi keresztényeket. A valdensek brutális lemészárlása túltesz a náci haláltáborok kegyetlenségén, pedig az nem semmi. Ezek az ő szövetségeseik, egy tőről fakadnak velük, és ezek szerveznek hálaimát a maffiafőnök születésnapján. A politikai katolicizmus ideológiája a feudális elnyomásra, egyeduralomra épül, a lelkek fölötti uralom megszerzését tűzi ki célul, és törvényesíti az ideológiai elnyomást, az emberi szabadság lábbal tiprását. De a lényege mindig a hatalom bitorlása és a rablás volt, a politikai katolicizmus mindig bűnöző államokkal és uralkodókkal kötött szövetséget, gyilkosokkal és rablókkal szövetkezett, és kölcsönözte az elnyomáshoz szükséges “nemzeti-vallási” ideológiát, majd a hasznon közösen osztoztak. A konzervativizmussal szemben a “keresztény-nemzeti” katolikus ideológia lényege az antiliberalizmus, identitásának alapja pedig az antiszemitizmus. Mindez kiváló eszköz arra, hogy az alvilági maffiát egy “keresztény-nemzeti” ideológiai állam álruhájába bújtassa, a “nemzeti” demagógiával manipuláljon, a kódolt antiszemitizmussal pedig a gyűlölet kovászával egységbe terelje a hívő alattvalókat, a másik oldalon pedig ellenségképet és bűnbakokat kreáljon azokból, akik nem akarnak alattvalók lenni. A kettő között lehet megkötni a piti kompromisszumot, hogy nem döglesz éhen, viszont befogod a pofád, és csendben eltűrsz vagy szolgálsz bennünket. Mindez alatt pedig zavartalanul folyik a szabadrablás. A maga módján Mussolini, a nagy példakép is egy közönséges bűnöző volt. Ez még akkor is igaz, ha az olasz maffia ellen kemény harcot indított, mert az lazította a fasiszta államrendet és konkurenciát jelentett. Fasiszta és alvilági gengszter volt. Szerény véleményem szerint Orbán Viktor ugyanez.
A legsötétebb rablást folytató maffiát és a politikai színjáték szereplőit Orbán személye kapcsolja össze, és a tevékenységüket ő hangolja össze. Mindkettő ugyanannak a szervezetnek a része, és mindkettőnek ő a feje.

Ez az alvilági bűnszervezet az, amely nincs tekintettel a magyar állam érdekeire, a magyar nép, a magyar kultúra jó hírére, amely nem ismer semmiféle szabályt vagy törvényt, amely az útjába állhatna. Csak egy maffia képes szembemenni a világgal, nem törődve az ország érdekeivel és polgáraival. Magán viseli a sötét maffiákra jellemző kíméletlenséget, brutalitást és közönségességet, hordozza ezek primitív és nevetséges jegyeit, öltögeti magára a hazug és hamis vallás képmutató lózungjait, rázzák a füstölőt, és az individuumokat agyatlan hívekké vagy megfélemlített, alkalmazkodó alattvalókká teszik. Pontosan olyanok, mint az olasz filmekben a pisztollyal célzó maffiózó, akinek nyakában lóg a tízcentis kereszt. A maffiánál jobban senki nem tiszteli az ún. erkölcsi értékeket. A maffiavezér pedig egy populista fasiszta varázsló, aki demagóg gyűlöleteszméket használ fel arra, hogy a bűnszervezet a politikai hatalmat bitorolja. Thomas Mann fasizmusról készült örökérvényű műve, a Mario és a varázsló bemutatja Cipolla és a tömeg viszonyát. Aztán Cipolla végét is. Mussolini pontosan úgy végezte, ahogyan Cipolla. Méghozzá abban az országban, amelyikben a Mario és a varázsló játszódik.
Most már csak az a kérdés, hogy egy ismert történetet miért kell újra eljátszani? Mikor áll valaki Orbán Viktor elé, és közli vele, hogy a demokratikus rend megdöntése, a hatalom kizárólagos gyakorlásának megszerzése miatt a demokratikus Alkotmányban rögzített jog és kötelesség alapján őrizetbe veszi. Joga van hallgatni, vagy beszélni, joga van ügyvédet hívni. Egy dologhoz nincs joga.
Amit most csinál.

2013. április 26.

2013. április 23., kedd

Pintérnek mennie kell


Pintérnek mennie kell

A kényszervallatás és főként a bántalmazás hivatalos eljárásban mindennapos a rendőrség gyakorlatában. A leginkább azonban a hazudozás a mindennapos. Kőszeg Ferenc írása.

Ugyanaz a bűz

Bara József Orgoványban lakott, ott fogta el, ott bilincselte meg a két rendőr, akiknek a kezei között hamarosan a halálát lelte. Orgoványról nemcsak Bayer Zsoltnak jut eszébe az orgoványi erdő, ahol Héjjas Iván, Francia Kis Mihály és társaik ismeretlen számú – egyes történészek szerint „mindössze” 16, mások szerint több mint 60 embert – gyilkoltak le. Úgy jártak el, mint Marat hívei 1792 szeptemberében: a börtönből hozták ki áldozataikat, hogy legyen kit megölniük. Bayer Zsolt ugyanazt a bűzt érzi a Magyarországgal szemben megfogalmazott mai kritikákban, mint abban, ahogy a bécsi emigráció és nyomában a világsajtó 1919-1920-ban a magyarországi fehérterrort ábrázolta.

Bizony így támadták Magyarországot 1957-ben is, amikor az ENSZ a napirendjére tűzte a magyar kérdést, ahelyett, hogy békén és tisztelettel fogadták volna a forradalom sok száz résztvevőjének a kivégzését. Kádárék szemében mindenki nyilas és fasiszta volt, aki elmenekült Magyarországról, ahogy Horthyék és Bayer Zsolt szemében mindenki kommunista, holott a bécsi emigrációban voltak szociáldemokraták, polgári radikálisok, polgári demokraták meg egyszerű polgárok, akik féltek a tiszti különítményektől. Mert a hatalom felé törő Horthy-rendszer éppúgy nem válogatott, ahogy a Kádár-rendszer sem. Bayer Zsoltnak jó orra van: az orgoványi bűzt én is érzem. Az 1919-es Orgovány bűze kavarog abban, ahogy a rendőrök elbántak az erdélyi Bara Józseffel, aki húsz éve élt Magyarországon, de rejtélyes módon nem használta ki a kedvezményes honosítás lehetőségét. Ez a bűz száll fel a kényszervallató rendőrök sumákolásából és az izsáki polgármester szavaiból, aki most is dicséri az izsáki őrs pörgős csapatát. A terror bűze ez, amely lehet vörös és fehér. Meg a terror szószólóinak a bűze, azoké, akik ma is igazságtételt látnak az orgoványi erdőben történt gyilkosságokban.

Halál a fogdán

Angliában és Walesben 1998/1999 és 2008/2009 között 333 ember halt meg rendőri őrizetben. Nem arról van szó, hogy az angol rendőrök ennyi embert vertek agyon, gyilkoltak meg.  Az elhunytak többsége szívelégtelenség, alkoholmérgezés, kábítószer-túladagolás következtében halt meg, vagy öngyilkos lett. Fizikai kényszert (gumibot, földre szorítás, bilincs) a rendőrök 87 esetben alkalmaztak. Az elhunytak 76 százaléka fehér ember volt, 7 százaléka fekete, 5 százaléka ázsiai. Sorsukban annyi a közös, hogy valamennyien rendőri eljárás közben, rendőrségi épületben, vagy rövid idővel a rendőri intézkedés után haltak meg – ennyi elég ahhoz, hogy haláluk rendkívülinek minősüljön, és egy, a rendőrségtől elkülönült testület vizsgálja ki minden egyes haláleset körülményeit, a rendőrök esetleges felelősségét. A vizsgálat a Független Rendőrségi Panasztestület (Independent Police Complaints Commission) feladata, a statisztikai adatok az ő – az interneten is olvasható - összefoglaló jelentésükből valók. A statisztikák azt is jelzik, hogy a rendőrségen bekövetkezett halálesetek száma 1998 és 2009 között jelentősen, évi 49-ről 15-re csökkent. A Panasztestület a jelenlegi jogkörével 2004 óta működik.

1993-ban a rendőrségi törvény hatpárti előkészítése során Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányként még felháborodva utasított vissza, hogy a Belügyminisztériumon és az ügyészségen kívül bármilyen nem egyenruhás szerv vizsgálódhasson a rendőrség ügyeiben. Ezt az álláspontot 2007-ben már csak Boross Péter képviselte. A 2006-os események sokkja alatt a Független Rendészeti Panasztestület létrehozását a Fidesz is támogatta. Bár a magyar testület jogköre sokkal szűkebb, mint angol mintájáé, felállítása félfordulatot jelentett a rendészet hierarchikus-katonai rendszeréhez képest. Mégis a kérdésre, hány ember halt meg rendőri intézkedés közben vagy közvetlenül utána, rendőrségi fogdában vagy a büntetőeljárás időtartama alatt börtönben, aligha tudna bárki is válaszolni. Magyarországon statisztikák helyett történetek vannak, olykor sokat mondó történetek, amelyek azonban mégsem bírnak az értelmezett statisztikák objektivitásával.  

Az 1990-es évek elején, amikor a rasszista bőrfejűek politikai mozgalommá kezdtek formálódni, egy skinhead Ózdon agyonvert egy cigány férfit. Boross Péter belügyminiszter az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában azt találta mondani, nagyon sajnálja azt a tizenhét éves legényt, aki ezzel a tettével tönkretette az életét. Erre Kövér László közbevágott: – Tudja, miniszter úr, én inkább azt a negyvenéves cigányembert sajnálom, akit megöltek. Micsoda történelem előtti idők voltak azok: Kövér László beszélt így!  A tizenhét éves legénynek nem volt módja sokáig töprengenie a tettén. Felhozták Budapestre, az Országos Rendőr-főkaptányság vizsgálati osztályán hallgatták ki, a Gyorskocsi utcában. A kihallgatás után holtan találták a zárkájában: felakasztotta magát a fűtőtestre. A rendőri vizsgálat megállapította, hogy a rendőrség az ügyben minden tekintetben jogszerűen és szakszerűen járt el.     

2007. július 13-án Nagy László, a móri rablógyilkosság feltételezett tettese akasztotta fel magát a zárkájában. Köztudott, hogy 2005-ben ugyanezért Kaiser Edét ítélték el tényleges életfogytiglanira. Nagy László nem ismerte be, hogy ő követte el a nyolcszoros gyilkosságot: állítása szerint a halálos lövéseket egy Radován nevű szerb férfi adta le. Olyan ítélet, amely a bizonyítékok alapján kimondja Nagy bűnösségét, már sosem születhet. A saját ügyetlenkedéséért a magyar igazságszolgáltatás Nagy László balek bűntársát, Weiszdorn Róbertet büntette meg: leghamarabb 2047-ben szabadulhat, pedig vélhetően egyetlen halálos lövést sem adott le. 2011-ben a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben kilenc fogvatartott vetett véget az életének. Persze ez a szám a szabadlábon elkövetett, évi átlagosan 2500 öngyilkossághoz viszonyítva akár alacsonynak is mondható. Csakhogy a börtönökben a fogvatartó felel a fogvatartott életéért. A vizsgálatok azonban rendre megállapítják, hogy személy szerint senki sem felelős az elítélt vagy a gyanúsított öngyilkosságáért.

Két afrikai

Elhárítani a felelősséget sokkal nehezebb, ha a fogvatartott a szó szoros értelmében a rendőrök kezei közt hal meg. De korántsem lehetetlen: az elhunyt vagy maga okozta a halálát, vagy kiderült, hogy régóta súlyos betegségben szenvedett. 2004-ben például három ilyen eset is történt. Március 12-én az Origo arról adott hírt, hogy egy 43 éves férfi, akit hajnalban a VI-VII. kerületi rendőrkapitányságról szállítottak kórházba, a mentőautóban meghalt. Előző este állították elő a kapitányságra, Nagy-Juhák István a kerületi kapitány a halál bekövetkezte után elmondta, hogy a férfi előállítása során „agresszív módon viselkedett, a saját fejét verte az útpadkába”. Az igazságügyi orvos-szakértői boncolás megállapította, hogy a férfi természetes módon, korábbi betegsége következtében halt meg. (2006. október 23-án Nagy-Juhák István volt az Astoriánál a Fidesz-nagygyűlés biztosításának a parancsnoka, majd a budapesti rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesévé nevezték ki.)

Június 11-én az MTI közlése szerint, egy bolgár férfi halt meg a rendőri intézkedés során. A külföldi, akit garázdaság miatt vettek őrizetbe, a rendőrautóban verekedni kezdett a rendőrökkel. A Fővárosi Főügyészség szóvivője elismerte, hogy a halál közvetlen oka a rendőri kényszerintézkedés volt, fulladás, ami akkor következett be, amikor a "férfi nyakát átfogták egy könyökmozdulattal, és a földre vitték.” Júliusban, Kecskeméten egy szolgálaton kívüli rendőr zászlós felismerte Jakab Richárdot, aki ellen korábban körözést adtak ki. A rendőr utána futott, utolérte és a földre teperte. Akkorra már más rendőrök is jelen voltak. Az egyik szemtanú szerint a 19 éves roma fiú azt mondta: „Engedjenek föl, mert megfulladok, most már nem szökök meg." A rendőr azonban továbbra is a földre szorította. A  boncolási jegyzőkönyv szerint ’”a roma fiú halálát ismeretlen eredetű szívbetegség és stressz okozta”. A zászlós továbbra is az állományban maradt.

2000 decemberében a Ferihegyi repülőtéren meghalt egy harmincéves afrikai férfi, Christian Ecole Ebune. Történetesen akkor is Pintér Sándor volt a belügyminiszter. Az eset előzményéhez tartozik, hogy 1999. május 1-jén, kitoloncolása közben, a Bécsből Szófiába tartó repülőgépen egy nigériai állampolgár vesztette az életét: Marcus Omofuma. A Bulgáriában elvégzett boncolás szerint a halálát fulladás okozta, minthogy ellenállásának a megtörésére a testét ragasztószalaggal tekerték körbe, és leragasztották a száját is. Az osztrák nemzetgyűlésben keményen bírálták Karl Schlögl szociáldemokrata belügyminisztert. A vitát különösen élessé tette, hogy a miniszter elődje, az ugyancsak szociáldemokrata Kaspar Einem is a bírálókhoz csatlakozott. Schlögl végül nem mondott le, de az Omofuma-ügy felgyorsította a Belügyminisztérium mellett működő emberi jogi tanács (Menschenrechtsbeirat) felállítását. A tanács országos szervezete arra kapott felhatalmazást, hogy helyszíni megfigyelésekkel és az iratok tanulmányozása révén emberi jogi szempontból véleményezze az egyes rendőri szervek működését. A három rendőrt, akik a nigériait Bécsből Szófiába kísérték, a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
Az Omofuma-ügy hullámverésének is része lehetett benne, hogy Pintér Sándor belügyminiszter, amikor 2000. december 18-án, hétfőn korán reggel jelentést kapott arról, hogy Christian Ecole Ebune a Ferihegyi repülőtéren meghalt, elrendelte, azonnal végezzék el a boncolást, méghozzá két igazságügyi orvos-szakértő jelenlétében. Ez meg is történt, és hamarosan elkészült a jelentés, miszerint a boncolás megállapította, hogy bűncselekmény nem történt, az afrikai természetes halállal halt meg, a vele született szervi szívbaj következtében.

A Magyar Helsinki Bizottság, amelynek akkor az elnöke voltam, feljelentést tett, és egyúttal felkért egy igazságügyi orvos-szakértőt a történtek véleményezésére. Az ügyészségi nyomozó hivatal azonban nem rendelte el a nyomozást; a felkért szakértőnek is csak azt engedték meg, hogy megszemlélje a holttestet, és a boncolás során kiemelt szerveket. Jelentése eltért a miniszter által megbízott orvosokétól; a halál oka „keringési légzési elégtelenség” volt. A laikus számára homályos kifejezést később az orvos megmagyarázta. Egy konferencián félrehívott: Ebune megfulladt, amikor lenyomták a földre – mondta. – De ezt nem írhattam le, hiszen a boncoláson nem vehettem részt. A rendőri jegyzőkönyv szerint, amelyet a Helsinki Bizottság is megkapott, az afrikait heten teperték le a repülőtér egy, az utasok elől elzárt helyiségben. A rendőri jelentés megnevezi azokat is, akik a halál beálltakor a haldoklón ültek, térdeltek. Az Ebune halálát követő napokban szinte folyamatosan hívtak külföldi hírügynökségek, újságírók. A magyar sajtót nem foglakoztatta az ügy, egyetlen érdemi, elemző cikk jelent meg róla, Rácz Johanna írása a Magyar Narancsban. Bécsben három méter magas oszlopot állítottak fel Omofuma és „a rasszista rendőri erőszak áldozatai” emlékére. Budapesten Turul-szobor dicsőíti a Horthy-korszak fajvédő szervezetét.

Ütnek és hazudnak

A kényszervallatás és főként a bántalmazás hivatalos eljárásban mindennapos a rendőrség gyakorlatában. A leginkább azonban a hazudozás a mindennapos. A rendőr tanúk hazudtak a bíróság előtt – mondta Cserni János bíró. A rendőri vezetők hörögve tiltakoztak. A vétkesség vélelme címmel a Magyar Helsinki Bizottság 2004-ben könyvet adott ki az előzetesesen letartóztatottak helyzetéről.  A felmérés során 489 megkérdezett közül 82-en (16,77%) állították, hogy az eljárás során bántalmazták őket. Hatala József, akkor az országos rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettese felháborodottan cáfolt. Pedig előzőleg az ORFK megkapta a kiadvány kéziratát: akkor nem fűztek megjegyzést az adathoz.  

Pintér Sándor ravaszabb volt: úgy tagadta le a kényszervallatások tényét, hogy látszólag igazat mondott. Az Európa Tanács Kínzás elleni bizottsága (CPT) az 1999. december 5-16-iki magyarországi látogatásáról készült jelentésében leírta, hogy hivatalos adatok szerint 1998-ban 2995-en tettek panaszt vagy feljelentést a rendőrség állománya által elkövetett bántalmazás, testi sértés, kényszervallatás vagy jogellenes fogvatartás miatt. Válaszában a belügyminiszter kifejtette, a rendőrség az adott időszakban 224 367 személy szabadságát korlátozta, ezeknek csupán 1 százaléka tett panaszt, elhanyagolható mennyiség. Ráadásul a panaszok alapján mindössze 80 esetben indult fegyelmi vagy büntető eljárás, tehát a magyar rendőrség bírálata teljes egészében alaptalan. Korábban az Országgyűlés Önkormányzati és Rendészeti Bizottsága előtt Pintér Sándor még országos rendőrfőkapitányként kifejtette, egy utcai intézkedés során sokszor nehéz eldönteni, hogy a rendőr által alkalmazott erőszak arányos volt-e. De ha bebizonyosodik, hogy egy rendőr a rendőrségi épületben bántalmazta a fogvatartottat, annak a számára nincs kegyelem. Boross ex-belügyminiszter meghatottan pillantott legjobb magyar tanítványára. Mindketten tudták, hogy a bántalmazás nem fog bebizonyosodni,
1994-ben, tekintettel a nyomozás-megszüntetések magas arányszámára a Legfőbb Ügyészség vizsgálatot folytatott a kényszervallatások nyomozása ügyében. 1993 második félévében kényszervallatás miatt 119 feljelentésre került sor. A nyomozó ügyészség 48 esetben megtagadta, további 62 esetben megszüntette a nyomozást. Vádat mindössze két alkalommal emeltek a rendőrök ellen. A pintéri számítás szerint tehát ebben a fél évben Magyarországon mindössze két kényszervallatás fordult elő. Ezt azért még a vizsgálatot vezető Vitéz Mikós sem hitte el, jelentésében (Belügyi Szemle, 1995. 6. szám) arra hivatkozik, hogy a kényszervallatás tényállását nehéz bizonyítani. Pedig már ő kimondhatta volna, hogy a bizonyítás azért nehéz, mert a rendőrtanúk hazudnak, és emiatt soha nem vonják felelősségre őket, a rendőri szervek pedig fedezik a vétkes rendőröket.

A három jellegzetes rendőr-bűncselekmény (bántalmazás hivatalos eljárásban, kényszervallatás, jogellenes fogvatartás) száma és az eredményes nyomozások aránya évtizedeken át meglepően állandó. A feljelentések száma 1994-ben, 1995-ben és 2010-ben: 1223, 1269 és 1369 volt. A bűncselekmény elkövetésének megállapításával záruló nyomozások aránya ezekben az években: 5,3, 7 és 6,5 százalék.(V. ö: Kőszeg Ferenc: A rendőr és a polgár, Belügyi Szemle, 1997. 2. szám).  Összehasonlításul: a nyomozáseredményesség az őszbűnözés tekintetében 50 százalék körül mozog. Azért nem magasabb, mert a tetteseknek mintegy felét nem sikerül azonosítani. Az, hogy az ismertté vált tettesre nem sikerül rábizonyítani a cselekményt, viszonylag ritkán fordul elő. A három rendőr-bűncselekmény esetén a tettes szinte mindig ismert. Az áldozat viszont az esetek nagy részében gyanúsított, ráadásul sokszor cigány. Ha nem hivatalosan nyilatkoznak, rendőr és nyomozó ügyész egyetért abban, nehogy már a derék rendőr bűnhődjön azért, mert „megdádázta” – ezt az ovis szót szeretik használni rendőri körökben – a zsiványt. Hiszen Mondok József izsáki polgármester Bara József halála után is „pörgős, fiatal csapatnak” nevezte az örs huszonnégy rendőrét, akik sokat tettek a település közbiztonságáért. Pedig a Réti és Fizli kontra Magyarország ügyben, 2012. szeptember 25-én az Emberi Jogok Európai Bírósága nemcsak magáért a rendőri bántalmazásért, marasztalta el Magyarországot, és kötelezte összesen 13 350 Euro kifizetésére, hanem azért is, mert az ügyben folytatott vizsgálatot ítélte elégtelennek. Ez az ügy egyébként, amelyben egy utcai igazoltatás torkollott súlyos bántalmazásba, azt is mutatja, hogy a rendőri erőszak áldozatai nemcsak gyanúsítottak és nemcsak cigányok.

Pesty László meghívott a 2006. október 23-i eseményekről készített dokumentumfilmje, a Megsebzett ünnep sajtóbemutatójára. A megjelent, főképp jobboldali újságírók teli szájjal szidalmazták a gyurcsányi rendőrséget. Pesty, tekintettel sok éves ismeretségünkre, megkérdezte, mint jogvédő mit gondolok a látottakról. Nem a gyurcsányi rendőrségről van szó, feleltem, hanem arról, hogy a rendőrség a rendszerváltozás óta sem változott meg. Na, erre elszabadult a pokol. – Menjen a kommunista taggyűlésére – süvöltötte mögöttem egy újságírónő, aki hajdan a KISZ lapja, a Magyar Ifjúság munkatársa volt, és emlékezetes cikket írt arról, hogy a szocialista Magyarországon teljes a vallásszabadság.

Rovott múltú rendőrök

Mindenekelőtt a nyomozások eredménytelensége teszi a rendőröket elbizakodottá: üthetik az embereket, akár gyanúsított, akár járókelő, akár cigány, akár nem az, következménye úgysem lesz, hisz a sértettek túlnyomó többsége feljelentést sem tesz. De ha netán tesz feljelentést, és ha vádemelésre is sor kerül, a rendőr még mindig számíthat rá, hogy pénzbüntetésre vagy felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik, a bíróság pedig előzetesen mentesíti a büntetett előélet hátrányos következményei alól, és megmaradhat rendőrnek.

A rendőrség morális válságához, írta Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, az is hozzájárult, hogy az előzetes mentesítés következtében „több, szándékos bűncselekményért jogerősen elítélt rendőr az állománynál maradhat.” A kritikára a bíróságok azzal szoktak válaszolni, hogy a mentesítés elmaradása a kenyerétől fosztaná meg a rendőrt. Ezzel a logikával az ittas vezetésért elítélt taxisofőrtől se volna szabad elvenni a jogosítványát. És ha már itt tartunk: az izsáki rendőrök felettesei közül Arató Károly megyei főkapitány-helyettest közokirat-hamisításért pénzbüntetésre, Andriska Tibort, a megyei rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának a vezetőjét önbíráskodásért és hivatali visszaélésért felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték korábban.

Pintér Sándor ettől a dilemmától is megszabadította a bíróságokat. A bűnügyi nyilvántartásról szóló törvény (2009. évi XLVII. tv.) értelmében a nyilvántartás azoknak a nevét is tartalmazza, akik egyébként már mentesültek a büntetett előélet hátrányos következményei alól. A bűnüldözésnek nyilván szüksége van erre a nyilvántartásra. Egyes közszolgálati állások betöltéséhez azonban nem elegendő a büntetlen előélet, a nyilvántartásban való szereplés meghatározott számú évig azt is kizárja a közszolgálatból, aki valaha büntetett előéletű volt. A törvény a pártállam feddhetetlenségi kategóriáját állítja vissza. Az e törvény alapján módosított szolgálati törvény kimondja, hogy, akit szándékos bűncselekmény miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, a mentesítéstől számított nyolc évig nem vehető fel a rendőrség kötelékébe [1996. évi XLIII. tv.37/A § (1) bekezdés cc, pont]. Nem így, aki már rendőr. Pintér Sándor nem bízza a bíróságokra, hogy ki maradhat rendőr, és kinek kell távoznia az állományból.  A 2011. évi CLXXXIV. tv. (előterjesztő: Pintér Sándor) új 6a bekezdést illesztett a hivatásos állomány szolgálati viszonyáról szóló törvény 56. §-ába. A miniszter eltekinthet az alkalmatlanság megállapításától, „ha a bíróság a büntetőjogi felelősséget megállapító jogerős ítéletében a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette és az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja.”
Vagyis 2011 óta nemcsak az maradhat rendőr, akit a bíróság mentesített a büntetett előélet hátrányos következményei alól, hanem az is, aki ténylegesen büntetett előéletű, de a miniszter alkalmasnak találja a további szolgálatra. A belügyminiszter olyan törvényt fogalmazott magának, amellyel felülírhatja a bíróság jogerős ítéletét. Ilyen hatalma utoljára Biszku Bélának volt.
Amíg Pintér Sándor irányítja a rendőrséget, addig nem lesz Magyarországon mélyre ható rendőrségi reform, nem lesz jogtisztelő, korszerű és hatékony rendőrség. Bara József halála tragikus alkalom arra, hogy a parlamenti és parlamenten kívüli demokratikus erők Pintér távozását követeljék.
Persze Orbán nem fogja meneszteni Pintér Sándort. 
A belügyminiszter magabiztos viselkedése alapján a külső szemlélőnek az a benyomása, hogy Pintér az egyetlen tagja a kormánynak, akitől Orbán – tart.

 A megoldás egyszerű: Pintér távozzon, és vigye magával Orbán Viktort is.  


Kőszeg Ferenc
HVG. 2013. április 23., kedd