Translate

2016. június 23., csütörtök

KOZMOPOLITÁK



Nagyon szegények a klerikálisok, ha az ő legnagyobb ágyújok a kozmopolitaság vádja. Mondtuk ezt már sokszor és elégszer. De nekik szegényeknek gyakran elő kell venniök e nagy ágyút. Valaki közülük elővonatta most újra és újra Pikler Gyulának szegezte, akire rálőttek ebből az ostoba, puffogó ágyúból egynehányszor már.
Azt kellett pedig a nagy ágyúval elbőgni újra, hogy hazátlan és kozmopolita népség a zsidó. Miért? Mert Pikler Gyula, nekrológot tartva Pulszky Gusztávról, a többek között s igen mély és okos dolgok között ezeket mondta:
"Egész nevelésünk haladásellenes, anélkül, hogy tudnók; a végett, hogy az ifjúság fogalmat nyerjen az emberi műveltség erejéről, feladatairól és különösen a nemzeti művelődés feladatairól, történelmet tanítanak neki, a lelkesedés forrását a múltban keresik számára, a történetből egyes speciális múlt érzéseket, gondolatokat és törekvéseket választanak neki ki követendő például. Pedig a történelemből csak bizonyos legáltalánosabb igazságokat szabadna számára kivonni, továbbá azt a tanulságot, hogy a nemzetek és emberek jóléte onnan származott, hogy folyton megváltoztatták meggyőződéseiket, érzelmeiket, törekvéseiket, eszközeiket."
Ezekért a sorokért vonatott most újra elő a nagy ágyú. Ezek a sorok bizonyítják, hogy micsoda istentelen, komisz, hazátlan népség a zsidó. Azt meri tudnillik mondani, hogy kétszer kettő = négy s azt meri mondani, hogy nagyon ki találjuk húzni a lutrit, ha tovább is a múltban él s nem tud élni.
Magunk kinevetnők magunkat, ha komolyan pörbe szállnánk ilyen nagy naivsággal. Hiszen végre is szaporodnak már nálunk is azok az emberek, akik a tudomány megállapításait, kétszerkettőit vérükbe menesztik át s nem vitáznak az analfabétákkal azon, hogy van-e "i" betű vagy "á" betű.
Az egész dologgal más okból foglalkozunk. Amit ugyanis Pikler mondott, az hite és tragikuma volt Pulszky Gusztávnak. Ejnye néhai hazátlan kozmopolita, zsidó Pulszky Gusztáv! De meg még sokan hirdetnek ilyenfélét az egyedül idvezítő vallásban születettek közül is, de az eretnek keresztyének közül is. Magyarok, sőt fajmagyarok! Csak nemrégiben egy püspöki jogakadémia tanára, Bors Emil dr. summázta ezeket a dolgokat. Kozma Andor pláne verset ír a múltban élés és históriamánia ellen. Mit akarnak hát a zsidókkal a klerikális nacionalisták? A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!
Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami céljuk: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban.
Bömbölhet hát nyugodtan a klerikális ágyú. Aki élni, dolgozni és haladni akar ezért az országért, büszkén viseli a kozmopolita címet, amit klerikális nacionalisták adnak neki. Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázistgyártó hazaffffyaknak...

Nagyváradi Napló 1902. július 6.
(ae)


Felelősségünk azért, ami történt A ZSIDÓTÖRVÉNYEK

1. Felelősségünk azért, ami történt

A ZSIDÓTÖRVÉNYEK


Foglaljuk össze először azt, ami történt. Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg,3 s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán s egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése. A konzervatív-feudális kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett ennek a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének. Különösen megnövekedett ez a feszültség a harmincas évek gazdasági válságától s még inkább a német hitlerizmus uralomra jutásától kezdve. Az osztrák Anschluss után pedig e feszültségen felül a hitleri Németország szomszédsága és az a tény, hogy az ország területi igényeinek az érvényesítését az ország vezetői és a nacionalista közvélemény a német politikai akciókkal legalábbis párhuzamos politikától várta, mérlegelte azt, hogy ez a kormányzat is a zsidókat leszármazási alapon hátrányosan megkülönböztető törvényhozás útjára lépjen.4 Ennek a törvényhozásnak a szükségességét ugyanakkor a konzervatív kormányzás európaibb elemei azzal indokolták, hogy a hitlerizmus további sorsát a németekkel való teljes szembefordulás elkerülése mellett kell kivárni, s közben a németek és a hazai antiszemita jobboldal követeléseit ilyen törvényes rendelkezésekkel kell kielégíteni, s ez egyúttal a zsidók számára is kisebb rosszat jelent, mint akár egy közvetlen nyilas uralom, akár pedig a németekkel való százszázalékos szembefordulás. Ennek az egész gondolatmenetnek – ha nem a fasizmussal való teljes szembefordulás kötelezettségéből, hanem szorosan a hazai zsidóság megmentésének szempontjából indulunk ki – bizonyos feltételek mellett igaza lehetett volna. Mint ahogyan igaza lett a romániai zsidóság megmaradása szempontjából Romániában, ahol egy körülbelül ilyenfajta politika kímélte meg a romániai zsidóság többségének az életét attól a sorstól, mely mind a németeket száz százalékig követő, mind pedig a németekkel száz százalékig szembeforduló országok zsidóságát érte.5 De csak akkor lehetett volna igaza egy ilyen politikának, ha egészen világosan és egészen határozottan tudja, hogy ezt akarja; tehát a zsidóellenes törvényhozás terén a politikailag még indokolható minimumra szorítkozik, egyidejűen a szélsőjobboldali elemek politikai érvényesülésének a lehetőségét egészen határozott és éles intézkedésekkel elvágja, s kellő pillanatban a német szövetségből való kiugrás alkalmát megragadja. Magyarországon mindennek az ellenkezője történt. Az egész magyarországi zsidótörvényhozás alaptörvénye, a második zsidótörvény6 azon a bizonyos minimumon számos ponton túlment; abban azonban, hogy a zsidók megmentésének az eszköze legyen, nem is annyira a tartalma akadályozta meg, mint inkább a létrejövetelének a körülményei: az, hogy ezt a törvényt a szélsőjobboldal biztatására, a vele való versengés és egyezkedés jegyében hozták meg, s eltűrték, hogy ezt a végső engedménynek szánt törvényt a másik fél csak kiindulópontnak és kezdetnek tekintse. Minthogy pedig a zsidótörvényt nem a szélsőjobboldal teljes és erélyes leverése követte, hanem a magyar nyilas és imrédysta pártok közéleti agitációja, sajtóbeli uszítása és a németek felé való állandó felajánlkozása, ezért az alapvető zsidótörvényt természetszerűen évenként új meg új zsidótörvényeknek kellett követniök, melyek mind határozottabban fajelméleti és zsidóüldöző alapon állottak. Közben azonban a kormányzat feudális-konzervatív elemei aránylag sikerrel biztosították azt, hogy a zsidótörvényhozás, a zsidó nagykapitalizmus lehető kímélete mellett, inkább a zsidó középosztály, kispolgárság és proletariátus nyomorgatásában álljon; mindaz a szociális feszítőerő tehát, mely bármilyen ferdén, de benne volt a zsidótörvényhozás melletti tömeghangulatban, a „kérdést” továbbra is elintézetlennek tudta és látta. Így a zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem „legális” formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. A zsidótörvényeket tehát nyomon követték a jobboldallal való versengés jegyében olyan intézkedések is, melyek a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, azután pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentették.

A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK


Kezdődött ez azzal, hogy a visszacsatolásokat s a visszacsatolt területeken a katonai közigazgatás lehetőségét a hadsereg magasabb és alacsonyabb vezetőinek tekintélyes része kezdettől fogva s mind nagyobb mértékben arra használta fel, hogy saját hatáskörében a zsidókat többé-kevésbé törvényen kívüli állapotba helyezze, s úgy kezelje, ahogy felfogása szerint őket egy igazi nacionalista közigazgatásnak kezelnie kell. Nemsokára megkezdődött a zsidóknak honvédelmi munkaszolgálatra való nagyobb mértékű igénybevétele is, amely mind teljesebb-teljesebb kiszolgáltatottságot jelentett, rengeteg komiszságra és embergyötrésre adott alkalmat, a hadműveleti területen pedig helyenként a szabályos emberirtás formáját vette fel, amit számos magasabb parancsnok is kifejezetten támogatott.7 1941-ben, nem sokkal a háborúba való belépésünk után, magyar rendészeti hatóságok rendezetlen állampolgárság címén húszezernyi zsidót deportáltak Galíciába, ahol azokat az ottani német katonai igazgatás átvette, s rövid úton elpusztította.8 A további ilyen akciók erre abbamaradtak. Közben azonban hol itt, hol ott buzdult neki egy magasabb vagy alacsonyabb rangú hatósági személy, s hol a vasúton, hol a korzón, hol a Római-parton állt neki a zsidók összeszedésének, inzultálásának, eltávolításának. Ezeket az akciókat újból meg újból leállították, de sohasem úgy, hogy alapvetően elment volna a kedve mindenkinek az ilyenektől. Sőt csak ezután következett a felelőtlen akciók tetőpontja: az 1942 januárjában lezajlott újvidéki vérfürdő, amikor partizánok elleni razzia címén honi, nem harcoló, reguláris katonai alakulatok megszállottak egy várost és több községet, s ott egyes magasabb parancsnokaik biztatására, parancsára gyermekeket és asszonyokat sem kímélő szabályos vérfürdőt és szabad rablást rendeztek, melynek városi áldozatai túlnyomó részben zsidók voltak.9 Ebből, noha a főbűnösök büntetlenül Németországba menekülhettek, újabb megdöbbenés és megtorpanás származott, de eltelt egy fél esztendő, míg az illetékesek egyáltalán hajlandóknak mutatkoztak elhinni, hogy mi történt. Mégis 1942 nyarától, Nagy Vilmos10 honvédelmi minisztersége alatt kiderült, hogy egyes katonák felelőtlen garázdálkodását, ha nem is könnyen, de meg lehet fékezni, s a munkaszolgálatot is lehet egy valamennyire rendezett katonai üzemmé tenni. Bár közben az antiszemita tömeghangulat kielégítése címén újabb zsidótörvények keletkeztek,11 mégis már-már úgy látszott, hogy az országnak sikerül a német szövetség öleléséből lassan kihúznia magát, s az elvadulás mindeme jelenségei ellenére a zsidókat is meg lehet menteni a közvetlen német uralom alá került zsidók sorsától.
1944. március 19-én azonban megkezdődött Magyarország német megszállása, s háromnapi habozás után a kormányzó a Sztójay-kormány kinevezésével beadta a derekát. A megszállók hamarosan elhatározták a magyar zsidóság deportálását és kiirtását. A megszállás után nemsokára megjelent a megkülönböztető jel viselését elrendelő rendelet, ezt követte a zsidók gettókba tömörítése.12 A deportálást a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a deportálás módját és menetrendjét a németek szabták meg, a zsidók összeszedését és vagonba rakását a csendőrök végezték igen kegyetlenül, a szerelvényeket a németek vették át s vitték ki; a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás pedig, kedvtelenül vagy szívesen, embertelenül vagy emberségesen, elvégezte azokat a másodrendű feladatokat, amelyeket a deportálás felvetett: táborok felállítását, élelmezését, iratok kiadását és felülvizsgálatát, mentesítések elbírálását, szerelvények irányítását stb. Már maga az összeszedés, az eldugott értékekre irányuló esetleges vallatás, a vagonba rakás és az elszállítás a legtöbb helyen borzalmas feltételek között történt, amibe terhes asszonyok, szülő nők, betegek, gyermekek és öregek sokasága pusztult bele s fizikailag erős emberek sokasága őrült meg. A deportáltak túlnyomó része német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, melynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és a gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereknek korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították őket az ott szokásos halálnemek, a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonveretés, az agyonkínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé. Az egész megnagyobbodott Magyarországról összeszedett deportáltak száma körülbelül hétszázezer körül volt; ezeknek túlnyomó része német megsemmisítő táborokban pusztult el; vagy százezer-egynéhány azok közül, akik mindezt túlélték, vagy szelídebb táborokba, mezőgazdasági munkára kerültek, tért vissza, a többi Németországban s onnan egyéb külföldre szóródott szét.13
1944 nyarára már mindezekről meglehetősen világos kép kezdett kialakulni mind a magyar hatóságok, mind a magyar közvélemény előtt, s körülbelül egyszerre futott be a kormányhoz a svéd király, a pápa és a magyar egyházak intervenciója14 a deportálások beszüntetése iránt, s a szövetséges hatalmak nyilatkozatai mélységes undorukról és komoly fenyegetéseik a bekövetkező retorziókról. Ezzel egyidejűen s ezzel összefüggésben történt a Sztójay-kormány nyilas elemeinek a háttérbe szorulása, míg az imrédysták más okból már korábban kiváltak. Mindennek együttvéve az lett a következménye, hogy a deportálások félbeszakadtak, és a budapesti zsidók deportálása elmaradt. A Pest környéki zsidókat azonban egy vidéki táborba vitték, amelyet utóbb a németek rajtaütéssel elfoglaltak és szintén deportáltak.
A következő pár hónapot a zsidók különféle címeken való mentesítésének s a németek felé a zsidóellenes buzgalom markírozásának az ellentmondó és felemás kísérletei töltötték ki egészen 1944. október 15-ig, amikor a kormányzó bejelentette a háborúból való kilépést, de egyúttal minden ellenállás és ellenállási parancs nélkül átadta a hatalmat a nyilasoknak. A zsidóüldözések addigi szünetét ezzel újabb, de most már csaknem teljesen fejetlen akció váltotta fel. A budapesti zsidókat egy nagy gettóba tömörítették, a várost pedig nyilaskülönítmények járták, melyek gyermekotthonokban elrejtett gyermekek, kórházakban fekvők, bujkálók s a gettóból ötletszerűen összeszedettek legyilkolásával foglalkoztak. Az ostrom fejetlenségei a gettó elpusztításának az utolsó percig táplált terveit végül is elodázták egészen a felszabadulásig, amit itthon százezer-egynéhány magyar zsidó élt meg, túlnyomórészt Budapesten.15
Az elpusztult zsidók száma a deportált, munkaszolgálatos, újvidéki és egyéb áldozatokat egybevéve minden körülmények között felül maradt a félmillión, ami gyakorlatilag a vidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar zsidóság részbeni vagy teljes elpusztulását jelenti.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK


Ha mármost azt keressük, hogy a magyar nép mindezeket az akciókat hogyan fogadta, akkor különbséget kell tennünk a között, hogy ki mindenki és hogyan engedett a zsidók gazdasági visszaszorítását központi nemzeti kérdésként beállító közvélekedés szuggesztiójának, és a között, hogy ki mindenki és hogyan asszisztált az emberi méltóság megcsúfolásának és emberek tömeges halálba hurcolásának akcióihoz. A zsidók gazdasági háttérbe szorítására irányuló akciók a maguk idejében egy meglehetősen erős országos tömeghangulatot tudtak maguk mögött. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy e tömeghangulat mögött ott volt-e vagy nem volt ott a magyar nép többsége, akkor mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy ilyen kifejezésekkel, mint a „magyar nép többsége”, ne űzzünk szemfényvesztést. A magyar nép többségét a paraszti társadalmi helyzet zártságában élő magyar szegényparasztság alkotja, mely egészben soha nem volt sem ellene, sem mellette azoknak a dolgoknak és ellentéteknek, amelyek a „messzi város” lakóit egymással szembeállították, s így volt a zsidótörvényekkel is. Ha azonban a magyar szegényparasztság e passzív közönyétől eltekintünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidótörvényhozás mellett, ha nem is egy világosan látható többség, de mindenesetre több tömegerő mutatkozott meg, mint ellene, s az 1939-es választások pillanatában kétségtelenül úgy látszott, hogy az a szimpátia, mely Magyarországon mindenkor kijárt a legaktívabb és legtámadóbb ellenzéki pártnak, ezúttal a nyilas és más jobboldali pártok mellett áll leginkább.16 Az ugyan nem volt vitás, hogy az ország egyetlen, igazán szervezett tömegereje, a szervezett munkásság politikai mozgalma a zsidótörvényekkel szemben áll; de ha ezt a szervezett tömegerőt valaki teljes erővel a zsidótörvényhozás ellen akarta volna – ha abban az időben egyáltalán tudta volna – mozgósítani, akkor ebben a kérdésben csak a mozgalom legöntudatosabb és legszervezettebb tagjaira számíthatott volna, de semmiképpen sem a csatlakozók ama sokaságára, mely egy öntudatos és szervezett mag körül tömegeket hoz létre.
A zsidótörvényhozás mellett megnyilvánuló eme tömeghangulat kétségtelenül súlyos tünete volt a magyar politikai fejlődés zsákutcájának, a vezető rétegek és tömegek politikai érettséghiányának s a minden ember politikai egyenlőségét és egyenlő emberi méltóságát valló európai eszmevilág elégtelen begyökerezettségének. Ha azonban tekintetbe vesszük a magyar politikai fejlődésnek az utóbbi száz esztendőben, különösen pedig az ellenforradalom huszonöt esztendejében való súlyos zsákutcába szorulását, akkor különösen nem csodálkozhatunk, hogy oly meggyőzővé és általánossá tudott lenni az a nézet, mely szerint a magyar közélet és gazdasági élet egészségtelenségének központi jelensége a zsidóknak a magyar kapitalizmus szerkezetében elfoglalt kiemelkedő helyzete – holott valójában ez csak egy mellékes tünete volt annak, hogy a magyar tömegek polgári fejlődése feudális-hierarchikus szerkezetekben rekedt meg, s a belőlük való kitörés egyenes lehetősége teljességgel elakadt. Ilyen módon válhatott az a szólam, hogy „a zsidókérdést valahogyan meg kell oldani”, ama szólamok egyikévé, melyeket szinte reménytelen volt kereken tagadni, hosszadalmas és alapos megcáfolásukat pedig az emberek eleresztették a fülük mellett. A zsidókérdés e „megoldása” alatt pedig legtöbben azt a gyermekesen egyszerű dolgot értették, hogy néhány törvényes intézkedés „rendelje el”, hogy a zsidók kevesebbet s a nem zsidók többet keressenek, anélkül hogy a gazdaság és társadalom egész szerkezete lényegesen megváltoznék. Az, hogy a jövedelemeloszlás bizonyos egyenlőtlenségeinek a kiegyenlítése címén szított vagy szabadjára hagyott zsidóellenes tömeghangulat és ezt megkönnyítő leszármazási megkülönböztetés nagyon könnyen átmegy zsidók üldözésébe és gyilkolásába is – ez a történeti tapasztalat a harmincas években csak a zsidók idegeibe volt beírva, a többiek számára ennek semmi különös meggyőző ereje nem volt, s ezen valóban nem lehet csodálkoznunk. Azt pedig irreális lett volna elképzelni, hogy az állampolgársági egyenlőség elveinek a zsidókkal szemben való áttörésével komoly erővel szembeforduljon egy olyan ország, melynek vezető rétege az állampolgári egyenlőséget a saját népével szemben sohasem vette komolyan, s melynek értelmisége, polgársága és középosztálya – keresztény és zsidó egyaránt – idestova száz éve asszisztált túlnyomó részében meglehetősen passzív módon olyan kormányzási rendszereknek, melyek az állampolgársági egyenlőséget elvben vallották, de komolyan nem vették.
A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi erkölcsi süllyedés. E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön a sor, s ha a szociális frazeológia vagy demagógia bizonyos határokon túllépett, az oly kapkodó ellenforradalmi államhatalom egyszerre megtalálta az ökleit. A szociális frazeológia csak arra volt jó, hogy sok ingadozó ember erkölcsi ellenkezését eloszlassa, nem is beszélve azokról, akik csupán közvetve, az állások és lehetőségek megszaporodása által részesedtek az egész folyamatból, s így nem kerültek közvetlenül szembe magával azzal, akit eddigi egzisztenciájából kimozdítottak. Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni. Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK


Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való „megoldását” az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei, s annak az arculatnak, amit a magyar társadalom ebben a helyzetben mutatott, nem vitásan van pozitív oldala is. Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkozott ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik.
De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében. Ne felejtsük el, hogy a megmaradt kétszázezernyi magyar zsidóságból17 százezernyi a budapesti gettóban élte át az ostromot, ahol nem annyira a gettó érdekében közbenjárók, még kevésbé a magyar társadalom jóvoltából maradtak meg, hanem azért, mert pribékjeiknek már nem volt idejük és elszántságuk az elpusztításukra: a többi zsidóság nagyobb része deportálásból tért meg. Optikai csalódás, ha azt számoljuk, hogy ismerőseink közül mily sokan bujkáltak s menekültek meg mások segítségével; azok ugyanis, akiken valaki segített, igen nagy részben kikeresztelkedettek, társaságbeliek, összeházasodottak, magyar szakmai és intellektuális közösségek tagjai vagy a szervezett munkásság mozgalmi közösségének tagjai voltak, vagyis olyanok, akik számára valamilyen szorosabb, zártabb közösség szolidaritásába való beletartozás adott menekülési lehetőséget és kapcsolatokat. Azok, akik minden ilyen külön kapcsolat nélkül egyszerűen csak a magyar társadalom átlagos, véletlenül melléjük került tagjainak az emberszeretetét, a segítőkészségét és az áldozatkészségét tapasztalták meg, kétségtelenül nagyon erősen kisebbségben vannak. Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese. Ha mondjuk Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére. Ezekben a valószínűségi számokban benne van az, ami a magyarságnak mint egésznek, mint közösségnek a viselkedéséről az üldözöttek szemében megmutatkozott: s annak ellenére, hogy a bajba jutottak és cserbenhagyottak túlnyomó része nem élte túl a bajt, még a túléltek között is többen vannak azok, akik elfordulásra, cserbenhagyásra, hajszoltságra és kiszolgáltatottságra emlékeznek, mint azok, akik segítségre és együttérzésre. S ezekben a tapasztalatokban nem a zsidógyűlölő vagy a kereken és egyszerűen részvétlen vagy gyáva emberek viselkedése volt a legsúlyosabb. Hiszen a zsidók azt, hogy őket sok ember gyűlöli szerte a világon s itt nálunk is, régóta tudják; hogy az emberek között sok a részvétlen, hálátlan, kényelmes és gyáva, ezt minden bajba jutott és segítségre szoruló megtapasztalja. Nem ezt a legnehezebb elfelejteni, hanem a zsidókkal továbbra is érintkező, őket sajnáló, sőt esetleg a segítséget sem megtagadó, tisztességes embereknek a felemásan zavarodott és süketen értetlen viselkedését az ő végső kiszolgáltatottságukkal, hajszoltságukkal és halálfélelmükkel s üldözőik embertelenségével, vad vérszomjával és erkölcsi nihilizmusával szemben: azt az ismerőst, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni mindazt, amitől ők joggal és okkal rettegtek; azt, aki teljes együttérzésének kifejezése mellett kifejtette nekik, hogy ennek ellenére kénytelen, mint magyar hazafi vagy mint meggyőződéses antibolsevista, tovább is a németek győzelmét kívánni; vagy azokat az együttérzőket, akik sajnálkozásukat megtoldották egy kis erkölcsi leckéztetéssel arról, hogy „lám, nem kellett volna, míg jól ment, ilyennek vagy amolyannak lenni” vagy arról, hogy „lám, még most is milyen szemtelenek és követelődzőek vagytok”; vagy azokat, akik kijelentették, hogy készek segíteni vagy eljárni azok érdekében, akik ezt „megérdemlik”; vagy azt a papot, aki készséggel és előzékenyen fogadta áttérési szándékukat, de ingerülten kérte tőlük számon, hogy nem tanulják eléggé a katekizmust, s meggyőződés nélkül, „érdekből” térnek ki; vagy azt a tisztviselőt, aki udvariasan kiadott nekik valami bizonyítványt, de mikor ezen felbátorodva egy kis igazítást kértek azon a bizonyítványon, felháborodottan utasította el őket, s azt mondta vagy éreztette, hogy „íme ilyenek vagytok: nem átallanátok önző »érdekeitekért« egy feddhetetlen közhivatalnokot bűnre csábítani”. Ezek az élmények adták az üldözött zsidók számára azt az elviselhetetlen érzést, hogy ebben az országban gyűlöleten és gyávaságon túl a süket értetlenségnek és idegenségnek egy olyan fala létezik számukra, melyet nem lehet áttörni.


Részlet Bibó István: Zsidó kérdés Magyarországon 1944 után.

2013. április 28., vasárnap

"Az Orbán-rendszer nem politikai, hanem rendőrségi kérdés."


Bartus László: Alvilág a hatalomban

A Laborc-Portik találkozó felhívta a figyelmet egy fontos jelenségre, az alvilág és a hatalom összefonódására. Akik ugyanis a nemzetbiztonsági hivatal főigazgatójának bármilyen beszélgetését, találkozóját nyilvánosságra hozzák, bűnözők. Egy titkosszolgálati művelet felfedése nemcsak akkor, és nemcsak addig államtitok, amíg azt valaki titkosítja. Aki a magyar állam titkosszolgálatának bármilyen műveletét nyilvánosságra hozza, az Magyarország érdekét sérti, államérdeket sért, és bűncselekményt követ el. Ha ezt politikai szándékkal, és az anyag manipulatív felhasználásával teszi, az alvilági bűnözés. Az eset arra világít rá, hogy az államhatalmat ma bűnözők gyakorolják, akik figyelmen kívül hagyják a polgári világ írott és íratlan törvényeit és szabályait. Orbán és bűntársai azt akarják politikai ellenfeleikre bizonyítani, hogy a politikai hatalom általuk összefonódott az alvilággal. Az eljárás, amellyel ezt teszik, azt bizonyítja, hogy esetükben az alvilág nem összefonódott a politikai hatalommal, hanem azonos vele: az alvilág gyakorolja a politikai hatalmat.

Maga az ügy csak ennyiben érdekes, mert a titkosszolgálatnak nemcsak joga, hanem kötelessége is tárgyalni mindenkivel, aki számukra fontos információkkal bírhat. A titkosszolgálat köthet egyezséget bűnözőkkel is az államérdek szempontjából fontos információk megszerzése érdekében. Laborc Sándor semmiféle törvényt nem sértett, a dolgát tette. Legfeljebb abban hibázott, hogy Portikkal személyesen tárgyalt, és nem bízta rá valamelyik emberére. Ezzel felértékelte a bűnözőt és támadási felületet adott magával szemben. Azt ugyanis tudhatná, hogy a bűnözők nem megbízható informátorok, az alvilágban a legképtelenebb történetek keringenek. Egy időben az alvilágban meg voltak győződve arról, hogy a később felrobbantott Boros Tamás a volt belügyminiszter, Boross Péter fia. Ugyanakkor nagyon is léteznek olyan információk, amelyek miatt Portik meghallgatása indokolt volt, ha nem is az NBH főigazgatója által. Portik üzlettársa volt a Conti Car és Energol csoportnak, akik elég megbízható információk szerint kapcsolatban álltak Pintér Sándorral és akkori jobbkezével, Valenta Lászlóval. Talán tudhat valamit arról, hogyan szűntek meg azonnal a robbantások, az alvilági leszámolások egycsapásra, amint az első Orbán-kormány letette az esküt. Mitől állt be az alvilági béke? És talán arról is lehet e körnek értesülése, hogyan épült a Teve utcai rendőrpalota, hány százalékot kinek kellett adni.

De a titkosszolgálatok történetében mindennapos gyakorlat, hogy az alvilág prominens figuráit megpróbálják informátornak beszervezni. Szakmai hiba, ha ezt személyesen a főigazgató teszi, de amúgy ez normális eljárás. Az FBI bármikor örömmel fogadna egy Portik fajsúlyú alvilági informátort, és mindent meg is tesz azért, hogy ilyeneket beszervezzen és szólásra bírjon. A CIA legtöbb esetben az ilyeneket keresi, amikor terroristák után kutat. Ez nem törvénytelen, hanem ez a dolguk. Orbán hazudik és uszít, amikor ezt a tevékenységet kriminalizálja, és bűncselekményt követ el, amikor ezt nyilvánosságra hozza. A külföldi szolgálatok vélhetően elhűlve figyelik, hogy mi zajlik Magyarországon. Hallott már valaki arról, hogy a sajtó és a miniszterelnök csámcsogja a német, az angol vagy a francia titkosszolgálat belső ügyeit, és az újságokban lehet olvasni a Cég főnökének bármilyen tárgyalását? Ezt csak bűnözők hozzák nyilvánosságra, ezek alvilági módszerek. Demokratikus és polgári országokban a politikai ellenfelek között van egy közös minimum, amit tiszteletben tartanak. Ezek közül az egyik legfontosabb az állam titkosszolgálatának védelme. Amerikában az is börtönbe megy, aki valakiről nyilvánosságra hozza, hogy a CIA embere. Ezek pedig belső felvételeket közölnek, azokat is manipulálva. Ez tipikusan olyan eset, amikor bűnözők beszabadulnak a titkosszolgálat épületébe. Jelen esetben a kormányzati hatalomba.

Orbán Viktor bűnöző abban az értelemben is, hogy a demokratikus Alkotmány ellen puccsot hajtott végre, a hatalom kizárólagos megszerzésére törekszik, és azt meg is szerezte. De a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működéséből világosan levonható következtetés, hogy Don Orbán nemcsak politikai bűnöző, hanem alvilági bűnöző is. Simicska Lajos személye olyan, mint a maffiafilmekben a maffiafőnök legbensőbb pénzügyi emberének a figurája, a Contabile. Kövér a Consigliere. Szijjártó, Navracsics, Matolcsy, Lázár Picciotto-k. Simicska nem a főnöke Orbán Viktornak, hanem a pénzügyi végrehajtója. Amikor százmilliárdokat rabolnak ki színlelt közbeszerzési eljárások keretében, akkor ezeket a pénzeket Simicska nem magának gyűjti. Mindenki tudja róla, hogy visszafogott, igénytelen, viszonylag puritán ember, így beszéltek róla a kiugrott fideszesek. Viszont tűzbe menne Orbánért, mindenben kiszolgálja. Kinek gyűjti a pénzt, ha nem annak az embernek, akinek a kiszolgálója? Akinek a kezében összefutnak a szálak, aki dönt minden pénz fölött, aki osztogatja a talpnyalóknak? A szocialisták pitiáner egyéni tolvajok voltak, akik ha a pénz közelébe jutottak, akkor próbáltak zsebre dolgozni. De a Fidesznek nevezett szervezett bűnözői csoport tervezetten és szervezetten rabol. Ez az oka, hogy a szociknál eltűntek a pénzek a magánzsebekbe, és nem jutott belőle a pártnak elég, míg a Fidesznél sokkal hatalmasabb pénzek a közös kasszába vándoroltak, ahol áldoztak arra, hogy legyen média és a hatalmat megszerezzék, mert a nagy pénz az államkassza birtoklásában van. Ez a maffia nem a kábítószerpiacot vette a célba, hanem azt, ahol a legtöbb pénz van, az államkasszát. És ami a szükséges kiadások fölött megmaradt, azt osztotta szét a főnök a bűntársak között. Szerény véleményem szerint Orbán Viktor Magyarország leggazdagabb embere. A köztársaság titkosszolgálatának már régen ki kellett volna derítenie, hol gyűjti a magánvagyonát, mert pontosan úgy viselkedik, mint a tipikus diktátorok, akik kirabolják az országukat, miközben a nép egyre nagyobb nyomorba süllyed.

A maffiamódszereket mutatja az is, ahogya a politikai ellenfeleket nem legyőzték, hanem kivégezték. Korrumpálták, majd megzsarolták őket, akit tudtak megvettek, akit nem tudtak, azt tönkretették. Emlékszik még valaki Torgyán Józsefre? És az MSZP már megszabadult attól, hogy Simicska zsarolja? A Demokratikus Koalíció miért jött létre? Lehet utálni Gyurcsányt, de nem véletlenül került a pártjával konfliktusba. Emlékszik még valaki Giczy Györgyre, hogy a KDNP-t hogyan végezték ki? Minek nevezte őket Giczy? Dögkeselyűknek. És az MDF-et? Azt hogyan végezték ki a hitgyülekezetes másik maffiózó segítségével és az UD Zrt.-féle üggyel? Az UD Zrt. ügy arról szólt, hogy ez egy maffia, amely titkosszolgálati eszközökkel veri szét a demokratikus pártokat és pártstruktúrát. De a végén az áldozatok örülhettek, hogy nem őket ítélték el.

Vizsgáljuk meg a rabló módszereket. Hoznak valamiről egy új törvényt, amelyet utána a “nemzeti” jelzővel látnak el. Magyarországon a Fidesz szótár szerint a “nemzeti” az általuk lerohant, elfoglalt, kisajátított és elrabolt dolgokat jelenti. A “nemzeti” felirat az általuk megpuccsolt intézményeket és ellopott vagyontárgyakat jelöli. Miután valamire ráütötték a “nemzeti” bélyegét, az azt jelenti, hogy szemet vetettek rá, és bekebelezik. Egy új törvényben a maguk képére formálnak mindent, és maximalizálják az elérhető haszon nagyságát. Ezután a törvényre való tekintettel megpályáztatják a kezelési-, használati-, bérleti-, örökbérleti- vagy tulajdonjogot, és ennek az álpályázatnak a segítségével einstandolják mindazt, amire szemet vetettek. Így volt ez a földdel, legutóbb a trafikokkal, mindennel. Ez a módszer az általános stratégia. Újraszabályozzák, hogy az nekik jó legyen, majd egy álpályáztatás útján elrabolják a kiszemelt értéktárgyat, és elveszik azoktól, akik eddig birtokolták vagy használták. A kommunisták államosítása ennél százszor tisztességesebb volt, mert elvették ugyan erővel, de azt nem magántulajdonukba, hanem köztulajdonba vették, és a befolyt haszon a közös kasszába ment. Ezek viszont közönséges útonállók, rablók, bűnöző gengszterek, akik nem leütik azt, akitől elveszik a tulajdonát, hanem megpályáztatják azt, ami eddig az övé volt, és a pályázaton nem az eredeti tulajdonos, hanem ők nyernek. Ennél mocskosabb és aljasabb eljárást még nem találtak ki. Ennek a neve szervezett bűnözés. Amiben egy kis pénzt látnak, azt rekvirálják maguknak, és szétosztják egymás közt. A húsosabb darabok a főnökéi. A földönfutókká váló nyomorultak pedig három hónap után mehetnek közmunkára, mert az állam pénzét nem az elesettekre, rokkantakra, szegényekre, öregekre, betegekre, munkanélküliekre költik, hanem közbeszerzési eljárás formájában százmilliárdos tételekben és állami megrendelés formájában a Közgép vagy más cégek közbeiktatásával zsebbe teszik. Építenek maguknak (stadiont, miegyebet), és a felét már az építésnél ellopják.

Egy alvilági bűnszervezet működését látjuk élőben, amely arra szerveződött, hogy nem összefonódik a politikai hatalommal, hanem megszerzi azt, majd az állami bevételeket sajátjaként kezelve, mint saját céget működtetik az országot. Egy egész állam teljes bevételét tekintik magánbevételüknek. Az egész ország az Orbán-maffiának termel. Ennek rendelődik alá az oktatás, a kultúra, a kutatás, a gazdaság, és felesleges dolgokra nem költenek. Szegény ember hülyegyerekének oktatására nem pazarolja Orbán a saját pénzét, mert az állami költségvetéssel sajátjaként gazdálkodik. Egy államnak kötelessége lenne, hogy szolidáris legyen a hajléktalanokkal és elesettekkel, pártfogolja a szegényeket, özvegyeket és árvákat, de Orbán Viktor maffiavezérnek nem kötelessége gondoskodni ezekről, ezek csak az ő magánvagyonát emésztik.
Ez a maffia nem is leplezi maffia jellegét. A legcinikusabb húzása, hogy a legnagyobb költségvetéssel gazdálkodó minisztérium élére kinevezték az érettségizett Lászlónét, aki a maffia végrehajtó embereinek strómanja, kifutóleánya, aki végrehajtja a “polip” utasításait. De ez az alvilági puccs látszik az alaptörvényen, a leválthatatlan pozíciókon, ezekkel bénították meg előre egy esetleges másik kormány működését, ennek szellemében foglalták el a stratágiai pontokat: beültették a maffia emberét az ügyészség élére, a bíróságok élére, a rendőrség élére, a Magyar Nemzeti Bankba, elfoglalták a közmédiát és a maffia közvetlen irányítása alá rendelték, beültették a maffia embereit az Alkotmánybíróságba, az Állami Számvevőszékbe, teljesen övék a médiafelügyelet, a labdarúgó szövetség, és most már a trafikok is. Ezek a trafikok szintjéig lecserélnek mindenkit. Aki ezen kívül marad, az dögöljön meg. Ha pofázik, akkor hazaáruló kommunista, külföldi ügynök és bérenc, a magyar nép és a szentkorona ellensége. Az Orbán-rendszer nem politikai, hanem rendőrségi kérdés. A demokratikus politikai pártoknak nem “ellenzékként” kellene viselkedniük velük szemben, hanem úgy, mint egy bűnszervezettel szemben, amely elfoglalta a közhivatalokat és megpuccsolta az alkotmányos rendet. Az ne tévesszen meg senkit, hogy nem Cosa Nostra-nak nevezik magukat, hanem polgári pártnak.

Orbán feladata az, hogy ennek a maffiának azt a látszatot adja, hogy ez egy politikai párt. Erre tart embereket, akik közül vannak olyan ostobák is, akik azt hiszik, hogy ők valóban egy párt politikusai. Ehhez kiválasztotta a magyar történelemből azt az ideológiát, amely a maffiabűnözés számára a legkedvezőbb. A katolikus egyház mindig is közel állt a maffiához, a kereszténységet ugyanilyen bűnözők sajátították ki, és gyilkolták le “eretnekként” az igazi keresztényeket. A valdensek brutális lemészárlása túltesz a náci haláltáborok kegyetlenségén, pedig az nem semmi. Ezek az ő szövetségeseik, egy tőről fakadnak velük, és ezek szerveznek hálaimát a maffiafőnök születésnapján. A politikai katolicizmus ideológiája a feudális elnyomásra, egyeduralomra épül, a lelkek fölötti uralom megszerzését tűzi ki célul, és törvényesíti az ideológiai elnyomást, az emberi szabadság lábbal tiprását. De a lényege mindig a hatalom bitorlása és a rablás volt, a politikai katolicizmus mindig bűnöző államokkal és uralkodókkal kötött szövetséget, gyilkosokkal és rablókkal szövetkezett, és kölcsönözte az elnyomáshoz szükséges “nemzeti-vallási” ideológiát, majd a hasznon közösen osztoztak. A konzervativizmussal szemben a “keresztény-nemzeti” katolikus ideológia lényege az antiliberalizmus, identitásának alapja pedig az antiszemitizmus. Mindez kiváló eszköz arra, hogy az alvilági maffiát egy “keresztény-nemzeti” ideológiai állam álruhájába bújtassa, a “nemzeti” demagógiával manipuláljon, a kódolt antiszemitizmussal pedig a gyűlölet kovászával egységbe terelje a hívő alattvalókat, a másik oldalon pedig ellenségképet és bűnbakokat kreáljon azokból, akik nem akarnak alattvalók lenni. A kettő között lehet megkötni a piti kompromisszumot, hogy nem döglesz éhen, viszont befogod a pofád, és csendben eltűrsz vagy szolgálsz bennünket. Mindez alatt pedig zavartalanul folyik a szabadrablás. A maga módján Mussolini, a nagy példakép is egy közönséges bűnöző volt. Ez még akkor is igaz, ha az olasz maffia ellen kemény harcot indított, mert az lazította a fasiszta államrendet és konkurenciát jelentett. Fasiszta és alvilági gengszter volt. Szerény véleményem szerint Orbán Viktor ugyanez.
A legsötétebb rablást folytató maffiát és a politikai színjáték szereplőit Orbán személye kapcsolja össze, és a tevékenységüket ő hangolja össze. Mindkettő ugyanannak a szervezetnek a része, és mindkettőnek ő a feje.

Ez az alvilági bűnszervezet az, amely nincs tekintettel a magyar állam érdekeire, a magyar nép, a magyar kultúra jó hírére, amely nem ismer semmiféle szabályt vagy törvényt, amely az útjába állhatna. Csak egy maffia képes szembemenni a világgal, nem törődve az ország érdekeivel és polgáraival. Magán viseli a sötét maffiákra jellemző kíméletlenséget, brutalitást és közönségességet, hordozza ezek primitív és nevetséges jegyeit, öltögeti magára a hazug és hamis vallás képmutató lózungjait, rázzák a füstölőt, és az individuumokat agyatlan hívekké vagy megfélemlített, alkalmazkodó alattvalókká teszik. Pontosan olyanok, mint az olasz filmekben a pisztollyal célzó maffiózó, akinek nyakában lóg a tízcentis kereszt. A maffiánál jobban senki nem tiszteli az ún. erkölcsi értékeket. A maffiavezér pedig egy populista fasiszta varázsló, aki demagóg gyűlöleteszméket használ fel arra, hogy a bűnszervezet a politikai hatalmat bitorolja. Thomas Mann fasizmusról készült örökérvényű műve, a Mario és a varázsló bemutatja Cipolla és a tömeg viszonyát. Aztán Cipolla végét is. Mussolini pontosan úgy végezte, ahogyan Cipolla. Méghozzá abban az országban, amelyikben a Mario és a varázsló játszódik.
Most már csak az a kérdés, hogy egy ismert történetet miért kell újra eljátszani? Mikor áll valaki Orbán Viktor elé, és közli vele, hogy a demokratikus rend megdöntése, a hatalom kizárólagos gyakorlásának megszerzése miatt a demokratikus Alkotmányban rögzített jog és kötelesség alapján őrizetbe veszi. Joga van hallgatni, vagy beszélni, joga van ügyvédet hívni. Egy dologhoz nincs joga.
Amit most csinál.

2013. április 26.

2013. április 23., kedd

Pintérnek mennie kell


Pintérnek mennie kell

A kényszervallatás és főként a bántalmazás hivatalos eljárásban mindennapos a rendőrség gyakorlatában. A leginkább azonban a hazudozás a mindennapos. Kőszeg Ferenc írása.

Ugyanaz a bűz

Bara József Orgoványban lakott, ott fogta el, ott bilincselte meg a két rendőr, akiknek a kezei között hamarosan a halálát lelte. Orgoványról nemcsak Bayer Zsoltnak jut eszébe az orgoványi erdő, ahol Héjjas Iván, Francia Kis Mihály és társaik ismeretlen számú – egyes történészek szerint „mindössze” 16, mások szerint több mint 60 embert – gyilkoltak le. Úgy jártak el, mint Marat hívei 1792 szeptemberében: a börtönből hozták ki áldozataikat, hogy legyen kit megölniük. Bayer Zsolt ugyanazt a bűzt érzi a Magyarországgal szemben megfogalmazott mai kritikákban, mint abban, ahogy a bécsi emigráció és nyomában a világsajtó 1919-1920-ban a magyarországi fehérterrort ábrázolta.

Bizony így támadták Magyarországot 1957-ben is, amikor az ENSZ a napirendjére tűzte a magyar kérdést, ahelyett, hogy békén és tisztelettel fogadták volna a forradalom sok száz résztvevőjének a kivégzését. Kádárék szemében mindenki nyilas és fasiszta volt, aki elmenekült Magyarországról, ahogy Horthyék és Bayer Zsolt szemében mindenki kommunista, holott a bécsi emigrációban voltak szociáldemokraták, polgári radikálisok, polgári demokraták meg egyszerű polgárok, akik féltek a tiszti különítményektől. Mert a hatalom felé törő Horthy-rendszer éppúgy nem válogatott, ahogy a Kádár-rendszer sem. Bayer Zsoltnak jó orra van: az orgoványi bűzt én is érzem. Az 1919-es Orgovány bűze kavarog abban, ahogy a rendőrök elbántak az erdélyi Bara Józseffel, aki húsz éve élt Magyarországon, de rejtélyes módon nem használta ki a kedvezményes honosítás lehetőségét. Ez a bűz száll fel a kényszervallató rendőrök sumákolásából és az izsáki polgármester szavaiból, aki most is dicséri az izsáki őrs pörgős csapatát. A terror bűze ez, amely lehet vörös és fehér. Meg a terror szószólóinak a bűze, azoké, akik ma is igazságtételt látnak az orgoványi erdőben történt gyilkosságokban.

Halál a fogdán

Angliában és Walesben 1998/1999 és 2008/2009 között 333 ember halt meg rendőri őrizetben. Nem arról van szó, hogy az angol rendőrök ennyi embert vertek agyon, gyilkoltak meg.  Az elhunytak többsége szívelégtelenség, alkoholmérgezés, kábítószer-túladagolás következtében halt meg, vagy öngyilkos lett. Fizikai kényszert (gumibot, földre szorítás, bilincs) a rendőrök 87 esetben alkalmaztak. Az elhunytak 76 százaléka fehér ember volt, 7 százaléka fekete, 5 százaléka ázsiai. Sorsukban annyi a közös, hogy valamennyien rendőri eljárás közben, rendőrségi épületben, vagy rövid idővel a rendőri intézkedés után haltak meg – ennyi elég ahhoz, hogy haláluk rendkívülinek minősüljön, és egy, a rendőrségtől elkülönült testület vizsgálja ki minden egyes haláleset körülményeit, a rendőrök esetleges felelősségét. A vizsgálat a Független Rendőrségi Panasztestület (Independent Police Complaints Commission) feladata, a statisztikai adatok az ő – az interneten is olvasható - összefoglaló jelentésükből valók. A statisztikák azt is jelzik, hogy a rendőrségen bekövetkezett halálesetek száma 1998 és 2009 között jelentősen, évi 49-ről 15-re csökkent. A Panasztestület a jelenlegi jogkörével 2004 óta működik.

1993-ban a rendőrségi törvény hatpárti előkészítése során Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányként még felháborodva utasított vissza, hogy a Belügyminisztériumon és az ügyészségen kívül bármilyen nem egyenruhás szerv vizsgálódhasson a rendőrség ügyeiben. Ezt az álláspontot 2007-ben már csak Boross Péter képviselte. A 2006-os események sokkja alatt a Független Rendészeti Panasztestület létrehozását a Fidesz is támogatta. Bár a magyar testület jogköre sokkal szűkebb, mint angol mintájáé, felállítása félfordulatot jelentett a rendészet hierarchikus-katonai rendszeréhez képest. Mégis a kérdésre, hány ember halt meg rendőri intézkedés közben vagy közvetlenül utána, rendőrségi fogdában vagy a büntetőeljárás időtartama alatt börtönben, aligha tudna bárki is válaszolni. Magyarországon statisztikák helyett történetek vannak, olykor sokat mondó történetek, amelyek azonban mégsem bírnak az értelmezett statisztikák objektivitásával.  

Az 1990-es évek elején, amikor a rasszista bőrfejűek politikai mozgalommá kezdtek formálódni, egy skinhead Ózdon agyonvert egy cigány férfit. Boross Péter belügyminiszter az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságában azt találta mondani, nagyon sajnálja azt a tizenhét éves legényt, aki ezzel a tettével tönkretette az életét. Erre Kövér László közbevágott: – Tudja, miniszter úr, én inkább azt a negyvenéves cigányembert sajnálom, akit megöltek. Micsoda történelem előtti idők voltak azok: Kövér László beszélt így!  A tizenhét éves legénynek nem volt módja sokáig töprengenie a tettén. Felhozták Budapestre, az Országos Rendőr-főkaptányság vizsgálati osztályán hallgatták ki, a Gyorskocsi utcában. A kihallgatás után holtan találták a zárkájában: felakasztotta magát a fűtőtestre. A rendőri vizsgálat megállapította, hogy a rendőrség az ügyben minden tekintetben jogszerűen és szakszerűen járt el.     

2007. július 13-án Nagy László, a móri rablógyilkosság feltételezett tettese akasztotta fel magát a zárkájában. Köztudott, hogy 2005-ben ugyanezért Kaiser Edét ítélték el tényleges életfogytiglanira. Nagy László nem ismerte be, hogy ő követte el a nyolcszoros gyilkosságot: állítása szerint a halálos lövéseket egy Radován nevű szerb férfi adta le. Olyan ítélet, amely a bizonyítékok alapján kimondja Nagy bűnösségét, már sosem születhet. A saját ügyetlenkedéséért a magyar igazságszolgáltatás Nagy László balek bűntársát, Weiszdorn Róbertet büntette meg: leghamarabb 2047-ben szabadulhat, pedig vélhetően egyetlen halálos lövést sem adott le. 2011-ben a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben kilenc fogvatartott vetett véget az életének. Persze ez a szám a szabadlábon elkövetett, évi átlagosan 2500 öngyilkossághoz viszonyítva akár alacsonynak is mondható. Csakhogy a börtönökben a fogvatartó felel a fogvatartott életéért. A vizsgálatok azonban rendre megállapítják, hogy személy szerint senki sem felelős az elítélt vagy a gyanúsított öngyilkosságáért.

Két afrikai

Elhárítani a felelősséget sokkal nehezebb, ha a fogvatartott a szó szoros értelmében a rendőrök kezei közt hal meg. De korántsem lehetetlen: az elhunyt vagy maga okozta a halálát, vagy kiderült, hogy régóta súlyos betegségben szenvedett. 2004-ben például három ilyen eset is történt. Március 12-én az Origo arról adott hírt, hogy egy 43 éves férfi, akit hajnalban a VI-VII. kerületi rendőrkapitányságról szállítottak kórházba, a mentőautóban meghalt. Előző este állították elő a kapitányságra, Nagy-Juhák István a kerületi kapitány a halál bekövetkezte után elmondta, hogy a férfi előállítása során „agresszív módon viselkedett, a saját fejét verte az útpadkába”. Az igazságügyi orvos-szakértői boncolás megállapította, hogy a férfi természetes módon, korábbi betegsége következtében halt meg. (2006. október 23-án Nagy-Juhák István volt az Astoriánál a Fidesz-nagygyűlés biztosításának a parancsnoka, majd a budapesti rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettesévé nevezték ki.)

Június 11-én az MTI közlése szerint, egy bolgár férfi halt meg a rendőri intézkedés során. A külföldi, akit garázdaság miatt vettek őrizetbe, a rendőrautóban verekedni kezdett a rendőrökkel. A Fővárosi Főügyészség szóvivője elismerte, hogy a halál közvetlen oka a rendőri kényszerintézkedés volt, fulladás, ami akkor következett be, amikor a "férfi nyakát átfogták egy könyökmozdulattal, és a földre vitték.” Júliusban, Kecskeméten egy szolgálaton kívüli rendőr zászlós felismerte Jakab Richárdot, aki ellen korábban körözést adtak ki. A rendőr utána futott, utolérte és a földre teperte. Akkorra már más rendőrök is jelen voltak. Az egyik szemtanú szerint a 19 éves roma fiú azt mondta: „Engedjenek föl, mert megfulladok, most már nem szökök meg." A rendőr azonban továbbra is a földre szorította. A  boncolási jegyzőkönyv szerint ’”a roma fiú halálát ismeretlen eredetű szívbetegség és stressz okozta”. A zászlós továbbra is az állományban maradt.

2000 decemberében a Ferihegyi repülőtéren meghalt egy harmincéves afrikai férfi, Christian Ecole Ebune. Történetesen akkor is Pintér Sándor volt a belügyminiszter. Az eset előzményéhez tartozik, hogy 1999. május 1-jén, kitoloncolása közben, a Bécsből Szófiába tartó repülőgépen egy nigériai állampolgár vesztette az életét: Marcus Omofuma. A Bulgáriában elvégzett boncolás szerint a halálát fulladás okozta, minthogy ellenállásának a megtörésére a testét ragasztószalaggal tekerték körbe, és leragasztották a száját is. Az osztrák nemzetgyűlésben keményen bírálták Karl Schlögl szociáldemokrata belügyminisztert. A vitát különösen élessé tette, hogy a miniszter elődje, az ugyancsak szociáldemokrata Kaspar Einem is a bírálókhoz csatlakozott. Schlögl végül nem mondott le, de az Omofuma-ügy felgyorsította a Belügyminisztérium mellett működő emberi jogi tanács (Menschenrechtsbeirat) felállítását. A tanács országos szervezete arra kapott felhatalmazást, hogy helyszíni megfigyelésekkel és az iratok tanulmányozása révén emberi jogi szempontból véleményezze az egyes rendőri szervek működését. A három rendőrt, akik a nigériait Bécsből Szófiába kísérték, a bíróság felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.
Az Omofuma-ügy hullámverésének is része lehetett benne, hogy Pintér Sándor belügyminiszter, amikor 2000. december 18-án, hétfőn korán reggel jelentést kapott arról, hogy Christian Ecole Ebune a Ferihegyi repülőtéren meghalt, elrendelte, azonnal végezzék el a boncolást, méghozzá két igazságügyi orvos-szakértő jelenlétében. Ez meg is történt, és hamarosan elkészült a jelentés, miszerint a boncolás megállapította, hogy bűncselekmény nem történt, az afrikai természetes halállal halt meg, a vele született szervi szívbaj következtében.

A Magyar Helsinki Bizottság, amelynek akkor az elnöke voltam, feljelentést tett, és egyúttal felkért egy igazságügyi orvos-szakértőt a történtek véleményezésére. Az ügyészségi nyomozó hivatal azonban nem rendelte el a nyomozást; a felkért szakértőnek is csak azt engedték meg, hogy megszemlélje a holttestet, és a boncolás során kiemelt szerveket. Jelentése eltért a miniszter által megbízott orvosokétól; a halál oka „keringési légzési elégtelenség” volt. A laikus számára homályos kifejezést később az orvos megmagyarázta. Egy konferencián félrehívott: Ebune megfulladt, amikor lenyomták a földre – mondta. – De ezt nem írhattam le, hiszen a boncoláson nem vehettem részt. A rendőri jegyzőkönyv szerint, amelyet a Helsinki Bizottság is megkapott, az afrikait heten teperték le a repülőtér egy, az utasok elől elzárt helyiségben. A rendőri jelentés megnevezi azokat is, akik a halál beálltakor a haldoklón ültek, térdeltek. Az Ebune halálát követő napokban szinte folyamatosan hívtak külföldi hírügynökségek, újságírók. A magyar sajtót nem foglakoztatta az ügy, egyetlen érdemi, elemző cikk jelent meg róla, Rácz Johanna írása a Magyar Narancsban. Bécsben három méter magas oszlopot állítottak fel Omofuma és „a rasszista rendőri erőszak áldozatai” emlékére. Budapesten Turul-szobor dicsőíti a Horthy-korszak fajvédő szervezetét.

Ütnek és hazudnak

A kényszervallatás és főként a bántalmazás hivatalos eljárásban mindennapos a rendőrség gyakorlatában. A leginkább azonban a hazudozás a mindennapos. A rendőr tanúk hazudtak a bíróság előtt – mondta Cserni János bíró. A rendőri vezetők hörögve tiltakoztak. A vétkesség vélelme címmel a Magyar Helsinki Bizottság 2004-ben könyvet adott ki az előzetesesen letartóztatottak helyzetéről.  A felmérés során 489 megkérdezett közül 82-en (16,77%) állították, hogy az eljárás során bántalmazták őket. Hatala József, akkor az országos rendőrfőkapitány közbiztonsági helyettese felháborodottan cáfolt. Pedig előzőleg az ORFK megkapta a kiadvány kéziratát: akkor nem fűztek megjegyzést az adathoz.  

Pintér Sándor ravaszabb volt: úgy tagadta le a kényszervallatások tényét, hogy látszólag igazat mondott. Az Európa Tanács Kínzás elleni bizottsága (CPT) az 1999. december 5-16-iki magyarországi látogatásáról készült jelentésében leírta, hogy hivatalos adatok szerint 1998-ban 2995-en tettek panaszt vagy feljelentést a rendőrség állománya által elkövetett bántalmazás, testi sértés, kényszervallatás vagy jogellenes fogvatartás miatt. Válaszában a belügyminiszter kifejtette, a rendőrség az adott időszakban 224 367 személy szabadságát korlátozta, ezeknek csupán 1 százaléka tett panaszt, elhanyagolható mennyiség. Ráadásul a panaszok alapján mindössze 80 esetben indult fegyelmi vagy büntető eljárás, tehát a magyar rendőrség bírálata teljes egészében alaptalan. Korábban az Országgyűlés Önkormányzati és Rendészeti Bizottsága előtt Pintér Sándor még országos rendőrfőkapitányként kifejtette, egy utcai intézkedés során sokszor nehéz eldönteni, hogy a rendőr által alkalmazott erőszak arányos volt-e. De ha bebizonyosodik, hogy egy rendőr a rendőrségi épületben bántalmazta a fogvatartottat, annak a számára nincs kegyelem. Boross ex-belügyminiszter meghatottan pillantott legjobb magyar tanítványára. Mindketten tudták, hogy a bántalmazás nem fog bebizonyosodni,
1994-ben, tekintettel a nyomozás-megszüntetések magas arányszámára a Legfőbb Ügyészség vizsgálatot folytatott a kényszervallatások nyomozása ügyében. 1993 második félévében kényszervallatás miatt 119 feljelentésre került sor. A nyomozó ügyészség 48 esetben megtagadta, további 62 esetben megszüntette a nyomozást. Vádat mindössze két alkalommal emeltek a rendőrök ellen. A pintéri számítás szerint tehát ebben a fél évben Magyarországon mindössze két kényszervallatás fordult elő. Ezt azért még a vizsgálatot vezető Vitéz Mikós sem hitte el, jelentésében (Belügyi Szemle, 1995. 6. szám) arra hivatkozik, hogy a kényszervallatás tényállását nehéz bizonyítani. Pedig már ő kimondhatta volna, hogy a bizonyítás azért nehéz, mert a rendőrtanúk hazudnak, és emiatt soha nem vonják felelősségre őket, a rendőri szervek pedig fedezik a vétkes rendőröket.

A három jellegzetes rendőr-bűncselekmény (bántalmazás hivatalos eljárásban, kényszervallatás, jogellenes fogvatartás) száma és az eredményes nyomozások aránya évtizedeken át meglepően állandó. A feljelentések száma 1994-ben, 1995-ben és 2010-ben: 1223, 1269 és 1369 volt. A bűncselekmény elkövetésének megállapításával záruló nyomozások aránya ezekben az években: 5,3, 7 és 6,5 százalék.(V. ö: Kőszeg Ferenc: A rendőr és a polgár, Belügyi Szemle, 1997. 2. szám).  Összehasonlításul: a nyomozáseredményesség az őszbűnözés tekintetében 50 százalék körül mozog. Azért nem magasabb, mert a tetteseknek mintegy felét nem sikerül azonosítani. Az, hogy az ismertté vált tettesre nem sikerül rábizonyítani a cselekményt, viszonylag ritkán fordul elő. A három rendőr-bűncselekmény esetén a tettes szinte mindig ismert. Az áldozat viszont az esetek nagy részében gyanúsított, ráadásul sokszor cigány. Ha nem hivatalosan nyilatkoznak, rendőr és nyomozó ügyész egyetért abban, nehogy már a derék rendőr bűnhődjön azért, mert „megdádázta” – ezt az ovis szót szeretik használni rendőri körökben – a zsiványt. Hiszen Mondok József izsáki polgármester Bara József halála után is „pörgős, fiatal csapatnak” nevezte az örs huszonnégy rendőrét, akik sokat tettek a település közbiztonságáért. Pedig a Réti és Fizli kontra Magyarország ügyben, 2012. szeptember 25-én az Emberi Jogok Európai Bírósága nemcsak magáért a rendőri bántalmazásért, marasztalta el Magyarországot, és kötelezte összesen 13 350 Euro kifizetésére, hanem azért is, mert az ügyben folytatott vizsgálatot ítélte elégtelennek. Ez az ügy egyébként, amelyben egy utcai igazoltatás torkollott súlyos bántalmazásba, azt is mutatja, hogy a rendőri erőszak áldozatai nemcsak gyanúsítottak és nemcsak cigányok.

Pesty László meghívott a 2006. október 23-i eseményekről készített dokumentumfilmje, a Megsebzett ünnep sajtóbemutatójára. A megjelent, főképp jobboldali újságírók teli szájjal szidalmazták a gyurcsányi rendőrséget. Pesty, tekintettel sok éves ismeretségünkre, megkérdezte, mint jogvédő mit gondolok a látottakról. Nem a gyurcsányi rendőrségről van szó, feleltem, hanem arról, hogy a rendőrség a rendszerváltozás óta sem változott meg. Na, erre elszabadult a pokol. – Menjen a kommunista taggyűlésére – süvöltötte mögöttem egy újságírónő, aki hajdan a KISZ lapja, a Magyar Ifjúság munkatársa volt, és emlékezetes cikket írt arról, hogy a szocialista Magyarországon teljes a vallásszabadság.

Rovott múltú rendőrök

Mindenekelőtt a nyomozások eredménytelensége teszi a rendőröket elbizakodottá: üthetik az embereket, akár gyanúsított, akár járókelő, akár cigány, akár nem az, következménye úgysem lesz, hisz a sértettek túlnyomó többsége feljelentést sem tesz. De ha netán tesz feljelentést, és ha vádemelésre is sor kerül, a rendőr még mindig számíthat rá, hogy pénzbüntetésre vagy felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik, a bíróság pedig előzetesen mentesíti a büntetett előélet hátrányos következményei alól, és megmaradhat rendőrnek.

A rendőrség morális válságához, írta Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, az is hozzájárult, hogy az előzetes mentesítés következtében „több, szándékos bűncselekményért jogerősen elítélt rendőr az állománynál maradhat.” A kritikára a bíróságok azzal szoktak válaszolni, hogy a mentesítés elmaradása a kenyerétől fosztaná meg a rendőrt. Ezzel a logikával az ittas vezetésért elítélt taxisofőrtől se volna szabad elvenni a jogosítványát. És ha már itt tartunk: az izsáki rendőrök felettesei közül Arató Károly megyei főkapitány-helyettest közokirat-hamisításért pénzbüntetésre, Andriska Tibort, a megyei rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának a vezetőjét önbíráskodásért és hivatali visszaélésért felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték korábban.

Pintér Sándor ettől a dilemmától is megszabadította a bíróságokat. A bűnügyi nyilvántartásról szóló törvény (2009. évi XLVII. tv.) értelmében a nyilvántartás azoknak a nevét is tartalmazza, akik egyébként már mentesültek a büntetett előélet hátrányos következményei alól. A bűnüldözésnek nyilván szüksége van erre a nyilvántartásra. Egyes közszolgálati állások betöltéséhez azonban nem elegendő a büntetlen előélet, a nyilvántartásban való szereplés meghatározott számú évig azt is kizárja a közszolgálatból, aki valaha büntetett előéletű volt. A törvény a pártállam feddhetetlenségi kategóriáját állítja vissza. Az e törvény alapján módosított szolgálati törvény kimondja, hogy, akit szándékos bűncselekmény miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, a mentesítéstől számított nyolc évig nem vehető fel a rendőrség kötelékébe [1996. évi XLIII. tv.37/A § (1) bekezdés cc, pont]. Nem így, aki már rendőr. Pintér Sándor nem bízza a bíróságokra, hogy ki maradhat rendőr, és kinek kell távoznia az állományból.  A 2011. évi CLXXXIV. tv. (előterjesztő: Pintér Sándor) új 6a bekezdést illesztett a hivatásos állomány szolgálati viszonyáról szóló törvény 56. §-ába. A miniszter eltekinthet az alkalmatlanság megállapításától, „ha a bíróság a büntetőjogi felelősséget megállapító jogerős ítéletében a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette és az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja.”
Vagyis 2011 óta nemcsak az maradhat rendőr, akit a bíróság mentesített a büntetett előélet hátrányos következményei alól, hanem az is, aki ténylegesen büntetett előéletű, de a miniszter alkalmasnak találja a további szolgálatra. A belügyminiszter olyan törvényt fogalmazott magának, amellyel felülírhatja a bíróság jogerős ítéletét. Ilyen hatalma utoljára Biszku Bélának volt.
Amíg Pintér Sándor irányítja a rendőrséget, addig nem lesz Magyarországon mélyre ható rendőrségi reform, nem lesz jogtisztelő, korszerű és hatékony rendőrség. Bara József halála tragikus alkalom arra, hogy a parlamenti és parlamenten kívüli demokratikus erők Pintér távozását követeljék.
Persze Orbán nem fogja meneszteni Pintér Sándort. 
A belügyminiszter magabiztos viselkedése alapján a külső szemlélőnek az a benyomása, hogy Pintér az egyetlen tagja a kormánynak, akitől Orbán – tart.

 A megoldás egyszerű: Pintér távozzon, és vigye magával Orbán Viktort is.  


Kőszeg Ferenc
HVG. 2013. április 23., kedd


2013. április 15., hétfő

A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban


AZ ELHALLGATOTT NÉPIRTÁS

A HÁBORÚS BŰNTÉNYEK DOKUMENTUMAI MAGYARUL IS MEGSZÓLALNAK
/részlet/

Tudjuk, hogy a történeti forrás, a dokumentum egymásik korszak üzenete, amelyet amindenkori hatalom valamilyen formában ellenőrizni kíván. Gyakran úgy viszonyul a forrásokhoz, mint hétpecsétes titkokhoz. Így vagyunk a magyar történelem nem egy eseménysorával is. Itt van például a háború története… Immár 70 éve annak, hogy a doni áttörés nyomán megkezdődött Magyarország katonai összeomlása a II. világháborúban. Ezzel együtt a náci Németország oldalán harcoló Horthy-rendszer, illetve annak hatalmi elitje az I. világháború nyomán elveszített területek visszaszerzésének minden lehetőségét eljátszotta. Mint tudjuk, az illúziók kergetése sokba került a magyar népnek. Összességében a II. világháború idején közel egymillió magyar állampolgár életével fizetett e kalandorpolitikáért.[1] Sok mindent tudunk már arról, hogy mibe került emberi és anyagi tekintetben a hitleristák és csatlósaik rablóháborúja, de nem tudunk mindent. Hiába az azóta eltelt hetven év, hiába a sokféle feldolgozás, könyv és tanulmány, a háború „magyar fejezete”– amely a szovjet területek majd hároméves megszállásával kapcsolatos –néhány fontos összefüggésében úgyszólván mindmáig ismeretlen még a legszűkebbszakmai közegben is.[2]

Az oroszországi archívumok azonban végre e tekintetben is megnyíltak, múltbeli titkaikatvégre elsajátíthatjuk. Jelen kötet e megismerési folyamat egyik első állomása. Dokumentumkötetünk tehát a magyar megszálló erők szovjet területen játszott szerepéhez nyújt eddig ismeretlen, elsődleges forrásokat. Közismert tény, hogy Magyarország – Hitlerkérése nélkül – 1941. június 27-én támadta meg a Szovjetuniót, és közel három évig háborúzott területén. Az első megszálló csapatok az eredetileg frontbevetésre alkalmazott Kárpát-csoport seregtesteiből alakultak, amelyeket a német hadvezetés 1941 őszéig visszatartott. A politikai vezetés a Kárpát-csoport leváltását pótlandó 5 dandárt ajánlott fel megszálló tevékenységek ellátására, azt remélve, hogy ezzel elejét veheti a későbbi német követeléseknek. A 121. és 124. dandárt Proszkurovba és Vinnyicába, a 102., 105. és 108. dandárt Bergyicsevbe irányították. A támadó erők fő feladata a visszavonuló Vörös Hadsereg üldözése volt egészen a Dnyeszterig a német és román csapatok fedezésével. Ezen támadó alakulatok parancsnokává vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagyot (később vezérkari főnök vezérezredesi rangban) nevezték ki. A Kárpát-csoport, amely június 28-án lépte át a határt, néhány napig a Gyorshadtestet is kötelékeibe foglalta, de ez utóbbi a Kárpát-csoportból kilépve a német Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe került. 1941. október 6-ánVinnyicában alakult meg a MagyarMegszálló Csoport Parancsnokság, amelyhez 1942 februárjára már 5 hadosztály és több kisebb egység tartozott, kezdetben körülbelül 40 ezer fős élelmezési létszámmal. A hadosztályok létszáma alig haladta meg egy megerősített ezredét. 1942. február 5-től egészen 1943 májusáig a megnövekedett arcvonal mögötti területen széthúzott magyar megszálló seregtesteket két magyar parancsnokság felügyelte: 1942. február 5-től Nyugati és Keleti Megszálló Csoport Parancsnokságra osztották a magyar csapatokat, miután a főparancsnokságot már január 17-én Kijevbe helyezték. E dokumentumkötet forrásai alapjában ez utóbbi katonai kötelékek szovjetunióbeli jelenlétét tükrözik.

A nyugati csoport (121., 124. gyalogdandár) viszonylag békés körülmények között tevékenykedett a Dnyeper folyótól nyugatra. Ezzel szemben a keleti csoport (102., 105.,
108. gyalogdandár)[3] Csernyigov–Brjanszk–Kurszk térségében már kezdettől fogva harcba került nagyobb partizánalakulatokkal.[4] Ez utóbbi erők későbbi parancsnokai és vezető figurái a maguk korában ismert tábornokok és főtisztek voltak, mint például Bogányi Károly, Bakay Szilárd, László Dezső, Álgya-Pap Zoltán tábornokok, Zachár Sándor ezredes, Somlay Zoltán tábornok és mások.
Az Álgya-Pap és társai, valamint a Somlay és társai ellen 1947-ben lefolytatott perek anyagaiból e kötetben olvashat először a magyar olvasóközönség unikális dokumentumokat. Az Oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) Központi Archívumában (ЦА ФСБ РОССИИ) őrzött levéltári források közül a témakör kutatása szempontjából rendkívüli jelentőségű az ún. büntetőügyek fondja, amely az archívum egyik legnagyobb terjedelmű irategyüttese, de feltárása, közzététele csupán az elmúlt években kezdődhe- tett meg. Az FSZB Központi Archívumában mintegy 30 ezer vizsgálati dossziét őriznek a hitleri Németország és szövetségeseinek hadseregeiben, illetve a különleges osztagokban, rendfenntartó és megszálló alakulatokban szolgált személyekről. Ezeket az embereket háború idején, illetve az azt követő időszakban ítélték el béke és emberiesség elleni bűncselekmények, a hadifoglyok és a polgári lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekmények, kémkedés, törvénytelen fegyvertartás és egyéb bűncselekmények miatt.[5]
Az irategyüttes egy kisebb része először 2009-ben kerülhetett tudományos forgalomba,
amikor egyes német tábornokok és tisztek kihallgatási jegyzőkönyveit közreadó forráskiadvány jelent meg orosz nyelven.[6]
Az illetékes szovjet állami szervek aktív, kiterjedt feltáró munkát végeztek a háborús bűnösök és az őket segítő személyek felkutatása, leleplezése céljából. A kötetünkben közzétett három per dokumentumai a felkutatás két irányát is bemutatják: Álgya-Pap Zoltánt és társait a szovjet hadifogolytáborokból emelték ki,[7] Bakay Szilárdot, illetve Somlay Zoltánt és társait pedig Magyarországon kutatták fel.Noha Bakaymaga is elismerte,[8] hogy a parancsnoksága alatt álló egységek követtek el háborús bűncselekményeket, mindennek ellenére 1992-ben a jelcini idők politikai és jogi viszonyainak zűrzavarában Bakayt mégis rehabilitálták, ami nyilván nem a történelem utolsó szava.

A Szovjetunió Minisztertanácsa 1947 szeptemberében határozatot hozott újabb nyilvános bírósági eljárások lefolytatásáról az ellenséges hadseregek volt katonáival szemben.[9]
 E határozat végrehajtása során 143 ember került bíróság elé (köztük 23 tábornok, 78 tiszt és 37 altiszt, illetve közkatona – 117 német, 13 magyar, 7 román és 1 osztrák állampolgár), és 138 főt ítéltek el háborús bűnökért.[10]
A csernyigovi területi katonai törvényszék 1947 őszén tárgyalta 16 külföldi (13 fő magyar és 3 fő német) személy ügyét, akik ellen a Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1943. Április 19-én kelt rendeletének 1. cikkelyében megállapított bűncselekmények elkövetése ügyében emeltek vádakat. A nyilvános bírósági eljárást 1947. november 17–25-e között
a Ny. A. Scsorszról elnevezett filmszínházban rendezték meg, a vádlottak kirendelt ügyvédeket kaptak, és a 9 napon át tartó bírósági ülést meg is örökítették az utókornak: ma a GA RF-ban szabadon kutatható az a fotóalbum,[11]  amelyben a korabeli fényképeket elhelyezték.
A megszállt területeken elkövetett bűneikért a vádlottakat, köztük 5 magyar tábornokot: Álgya-Pap Zoltán altábornagyot, Szabó László vezérőrnagyot, Baumann István vezérőrnagyot,Vukováry György vezérőrnagyot, Ehrlich Géza vezérőrnagyot, illetve Zachár Sándor ezredest, Ámon Ferenc ezredest, Sáfrány Béla ezredest, Micskey Miklós ezredest, Székely Tivadar ezredest, Siprák László őrnagyot, Berdefi Győző őrnagyot, Boros József honvédet, továbbá Baier Bruno alezredest, von Tülff Stefan alezredest és Droste Heinrich körzeti katonai parancsnokot 25 évi javító munkatáborban letöltendő elzárásra ítélték.[12] (Lásd az 1–71. sz. dokumentumokat.) Az FSZB Központi Archívumában őrzött mintegy tízezer oldalnyi dokumentum 21 dossziét tölt meg.[13] Az ellenséges hadseregek tábornokainak és tisztjeinek vizsgálati dossziéi az alábbi szabványos nyomozati és bírósági dokumentumokat tartalmazzák: őrizetbe vétellel, előzetes letartóztatással, a nyomozás elrendelésével kapcsolatban hozott döntések (őrizetbe vételt, házkutatást elrendelő határozatok, jegyzőkönyvek), letartóztatási parancs, az őrizetbe vett, illetve letartóztatott személyről kiállított személyi nyilvántartó lap az illető fényképével és ujjlenyomatával, a vizsgálat során készült kihallgatási jegyzőkönyvek, saját kézzel írt vallomások, tanúk vallomásai, a Rendkívüli Állami Bizottság jegyzőkönyveiből kivonatok, szembesítési jegyzőkönyvek; továbbá a nyomozás befejezése után keletkezett iratok: iratismertetési jegyzőkönyv, a nyomozás befejezéséről szóló határozat, vádirat, a katonai törvényszékek, az MGB különleges értekezletei és egyéb bíróságok által hozott ítéletek, fellebbezési kérvények, jogerős bírósági ítéletek.
A per vádlottjai közül Álgya-Pap Zoltán altábornagy az első pillanattól kezdve elismerte bűnösségét olyannyira, hogy még a fellebbezés lehetőségét is elutasította.[14] Az elítélteket a GULAG vorkutai táborrendszerébe szállították.[15]

A háborús bűnösök felkutatása során az illetékes szovjet szervek amagyar hatóságokkal is szoros kapcsolatban álltak, ezt bizonyítják például a Somlay Zoltán és társai háromkötetes vizsgálati dossziéjából a kötetben közzétett levéltári források.[16] Somlay Zoltán vezérőrnagyot, Raiter Sándor alezredest, Varga László alezredest, Temesi József zászlóst, Pruzsinszky István főhadnagyot,Tóth István századost 1947. február 18. és július 23-a között kutatták fel és helyezték a szovjet Budapesti Katonai Helyőrség Kémelhárítási Osztályának előzetes letartóztatásába. [17] Nevezett személyek többsége ellen a háború után a magyar hatóságok is eljárást indítottak. 1946 augusztusában a magyar államrendőrség területileg illetékes szervei őrizetbe vették Somlay Zoltánt,Varga Lászlót, Temesi Józsefet és Tóth Istvánt mint háborús bűncselekményekkel gyanúsított személyeket. Ügyüket a Budapesti Népbíróság tárgyalta, amely 1946. december 21-én kihirdetett ítéletében a vádlottakat elegendő bizonyíték hiányában felmentette.A főügyész a Népbíróságok Országos Tanácsához (NOT) fellebbezett, ahol azonban „az ügy elfeküdt”, majd a magyar bíróságon keletkezett ügyirat másolata hamarosan az illetékes szovjet szervek kezébe került.[18] A vizsgálatot a Központi Hadseregcsoport[19] MGB Kémelhárítási Parancsnoksága folytatta le.A Központi Hadseregcsoport katonai törvényszéke 1947. szeptember 9–10-én az ausztriai Baden beiWienben zártkörű tárgyalás keretében tárgyalta a vádlottak ügyét, az ítélet ebben az esetben is 25 évi javító munkatáborban letöltendő elzárás volt.[20]

Külön problémaként merül fel, hogy a szükséges levéltári források hiányában ma még nem tudjuk pontosan felvázolni, a szovjet szervek hogyan derítették fel a magyar háborús bűnösöket. A szórványosan fellelhető adatok birtokában körvonalazódni látszik, hogy az illetékes szovjet szervek több szálon folytatták erre irányuló tevékenységüket. Valószínűsíthető, hogy Magyarország területére a 2. és a 3. Ukrán Front kémelhárító szervei[21] bizonyos listákkal érkeztek, amelyek alapján igyekeztek a háborús bűnös magyar katonai és politikai vezetőket fellelni. A névjegyzékek összeállításához segítséget kaptak a már Magyarországon tartózkodó kommunista politikusokon kívül a magyar Ideiglenes Kormánytól is.[22] 1945. augusztus 13-ánAbakumov Sztálinnak írt jelentésébenmegjegyezte, hogy a katonai kémelhárítók munkájának legfontosabb része a bírósági eljárás alá vonásra javasolt háborús bűnösök kiemelése volt.[23] Ezzel párhuzamosan a szovjet hadifogolytáborokban is jelentős operatív tevékenység folyt azon személyek felderítésére és kiemelésére, akik a megszállt területeken elkövetett bűntettekben közreműködhettek.
Mindkét folyamatban természetesen hasznosítani lehetett a Rendkívüli Állami Bizottság központi és helyi bizottságai által felvett jegyzőkönyvek alapján készített névjegyzékeket.
Ezen kívül a megszállt területeken elkövetett kegyetlenkedésekről rendkívül fontos információkkal szolgáltak a magyar hadsereg kötelékében munkaszolgálatosként alkalmazott személyek, akik már korábban szovjet fogságba estek, illetve számos esetben önként mentek át a szovjet alakulatokhoz.[24]

Az Oroszországi Föderáció 1991. október 18-i, „A politikai megtorló intézkedések áldozatainak rehabilitációjáról” szóló 1761-1. sz. törvénye elfogadása után az ügyészségi szervek gyakorlatilag szinte valamennyi levéltári büntetőügyet felülvizsgálták a külföldi állampolgárok esetében is. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a forráskiadványban ismertetett két bírósági eljárás során elítélt személyek rehabilitálására nem került sor.Az Oroszországi Föderáció Katonai Főügyészségének 2002. október 3-i határozata Álgya-Pap és 15 személy esetében, a 2003. július 30-i határozata pedig Somlay és további 5 személy esetében kimondta, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásuk megalapozott és törvényes volt, és nem esnek rehabilitáció alá.[25]
Az elítélt tábornokok, tisztek és katonák azon megszálló hadtestek alárendeltségében szolgáltak, amelyek kifejezetten rendfenntartó és büntető feladatokat láttak el. Nevezett parancsnokok utóbb küldetésük lényegét illetően számos pontban érvényes értékeléseket nyújtottak. A Keleti Megszálló Csoport egész tevékenységét igen találóan jellemezte az 1947-es Álgya-Pap-per időszakában a háborús bűncselekményekért elítélt Sáfrány Béla ezredes: „A Keleti Megszálló Csoport, melynek kötelékébe ezredem, a 251. Ezred tartozott, Ukrajna és Fehéroroszország elfoglalt területén őrfeladatokat és rendőri-büntető feladatokat látott el. Horthy kormányzó ruházott fel bennünket ezekkel a szégyenteljes feladatokkal Hitler parancsára azért, hogy a német csapatokat felszabadítsuk amegszálló szolgálat alól, hogy teljes mértékben a szovjet hadsereg elleni harcban lehessen őket bevetni.”[26] A büntető feladatokat ellátó 105. hadosztály törzsfőnöke, Zachár Sándor pedig ilyen értékelést adott: „Horthy tengernagy és Szombathelyi tábornok Hitlertől a következő utasításokat kapta: Ukrajna németek által elfoglalt területén a legkegyetlenebb megtorló módszerekkel kell a megszálló rezsimet fenntartani, a lakosság megfélemlítésére bármilyen megtorló módszert fel lehet használni, a lakosságot kényszeríteni kell arra, hogy behódoljon a németeknek, tökéletes rendet kell felállítani a német csapatok mögötti hátországban és őrizni kell a német közlekedési útvonalakat.Amagyar csapatoknak biztosítani kellett a német hadsereg számára szükséges élelmiszer kiszipolyozását a megszállt szovjet területekről, illetve a német ipar számára szükséges nyersanyag és munkaerő megszerzését. További ukrajnai megszálló szolgálatunk alapját teljes egészében ezek az utasítások képezték, melyeket Horthy tengernagy és Szombathelyi altábornagy Hitlertől kaptak.”[27]

A magyar „rendfenntartás”nemcsak Ukrajnára, hanem Oroszország főképpen brjanszki, kurszki és voronyezsi területeire, valamint Belorusszia jelentős körzeteire terjedt ki, ami együttesen Magyarország területének többszöröse. 1941 őszétől a Szovjetunió területén több mint félmillió négyzetkilométeren magyar csapatok láttak el megszálló feladatokat.
Ezek az erők az összes német megszálló katonaság létszámának mintegy 20–25%-át jelentették. 1943 nyarán a magyar megszállók létszáma meghaladta a 90 000 főt.[28] A magyar katonák keleten egészen az Uriv, Korotojak, Scsucsje doni hídfőállásokig jutottak, beleértve természetesen a 2.magyar hadsereg fronton, reguláris egységekkel harcoló alakulatait is. Ilyenformán a mintegy három év alatt több száz település, városok, falvak, tanyák váltak a magyar fegyveres erők tevékenységének színterévé. Természetesen további igen komoly kutatást igényel, hogy pontosabban is felmérhessük a kirajzolódó genocídium minden elemét.

Jelen kötet dokumentumai feltárják annak a folyamatnak a megdöbbentő részleteit, rendszerét és „finomszerkezetét”, amelynek során magyar katonák a szovjet polgári lakosság, főleg öregek, nők, gyermekek és szovjet hadifoglyok – ma még pontosan nem is felmérhető – tömegeit a német és más fegyveres erők tettestársaiként szinte felfoghatatlan kegyetlenséggel fizikailag megsemmisítették. Németek és ukránok, magyarok és románok, olaszok és finnek, lettek és litvánok és még sorolhatnánk azokat a nemzetiségeket, amelyeknek kisebb vagy nagyobb fegyveres erői, csoportjai végrehajtották a világtörténelemeddigi legkiterjedtebb, legtöbb áldozatotmagában foglaló népirtását. A Szovjetunió elfoglalt területein végrehajtott népirtásban végső soron mintegy 13,7 millió civil pusztult el. Ugyanakkor azonban tudjuk, hogy a népek között sem kulturális, sem erkölcsi tekintetben semmiféle hierarchiát nem állíthatunk fel. Ilyen hierarchiát csak rasszista „elméletek”konstruálnak, amely elméletek történetét – nem véletlenül – népirtások története kíséri. A jóság és a gonoszság mint általános, de történelmileg változó erkölcsi vonatkozások nem köthetők népekhez vagy nemzetiségekhez, hanem csupán egyénekhez, esetleg egyes társadalmi csoportokhoz.
Ilyen, erkölcsi értelemben csak a különböző fegyveres csoportok, egységek, hadseregek, politikai képződmények, államok minősíthetők.

E könyv, amely a tényeket rögzítő különféle forráscsoportok gyűjteménye, a szovjet területeken lejátszódott genocídiumnak csupán a „magyar fejezetét”tükrözi. E történet magyar aspektusa természetesen csak viszonylagosan magyar, hiszen, mint a dokumentumok maguk is mutatják, a magyar „rendfenntartó” erők, „büntető” hadosztályok, zászlóaljak, századok mindvégig a németekkel vagy német ellenőrzés alatt közösen tevékenykedtek, ami a magyarok cselekvésmódjában határozottan ki is fejeződött. A források tanúsága szerint a szovjet túlélők, a tanúságtevők egy része nem is tudott mindig következetesen különbséget tenni a németek és a magyarok között; nemritkán olyan fogalmak alatt vonták össze kínzóikat és gyilkosaikat,mint „német–magyar fasiszta gyilkosok”, „hitlerista megszállók”, „a német rablók és bűntársaik”, „fasiszta disznók” stb. Ám ez nem jelenti azt, hogy számos területen, településen a magyar „rendfenntartó erők” gyilkosságai ne önálló akciók keretében történtek volna. Mint a 70. számú dokumentum jelzi, csupán Ukrajna egyetlen közigazgatási területén, a Csernyigovi területen hozzávetőleg 103 ezer békés polgári lakost és több mint 24 ezer hadifoglyot öltek meg a német és magyar „büntetőosztagosok”, hogy az 1994-ben elhunyt híres belorusz szovjet író, Alesz Adamovics dokumentumregényének terminológiáját használjuk.[29] Nem véletlen, hogy a „magyarok cselekedeteit”a helyi orosz (és nem orosz) lakosság is megőrizte emlékezetében, amelyekre fiatalok és öregek még ma is mindig figyelmeztetik az arra járó magyar kutatókat vagy utazókat.[30] De természetesen a történettudomány alapjában nem erre az emlékezetre támaszkodik. Mindennél fontosabbak az események nyomában keletkezett korabeli dokumentumok, tanúságtételek. 

AZ ELHALLGATÁS ÉVTIZEDEI

Nem a véletlen műve, hogy ezek a. dokumentumok hosszú-hosszú évtizedekig „pihentek” a levéltárak mélyén, és az sem véletlen, hogy a 2000-es években „felbukkantak” végre nagyobb mennyiségben. A náci Németország szövetségeseként vagy kollaboránsaként a Szovjetuniót megtámadó vagy azzal hadban álló fegyveres hatalmak „utódállamai” – ellentétben a mai Németországgal – napjainkban valamiféle történelmi felülvizsgálatot hajtanak végre szinte az egész kelet-európai régióban. E felülvizsgálat különböző intenzitással tulajdonképpen a rendszerváltás periódusa óta tart. Mintha az új hatalmi elitek jól körülírható csoportosulásai utólag akarnák megnyerni a II. világháborút! Ennek megfelelően a balti államokban, Romániában vagy akár nálunk,Magyarországon, de Ukrajnában is folyik a szerecsenmosdatás, a szovjet területeken kegyetlenkedő reguláris katonai egységek, szervezetek mentegetése egy nemzetállami nacionalista legitimációt szolgáló politika jegyében. Magyarországon is állami pénzen történik ama hadseregek heroizálása, amelyek részt vettek a Szovjetunió lerohanásában és mintegy három éven keresztül a békés lakosság fizikaimegsemmisítésében és kifosztásában. Felmerül azonban a jogos kérdés: vajon eddig miért nem kerültek felszínre azok a levéltári dokumentumok, amelyek a kis kelet-európai államok hadseregei, náci kollaboránsai által elkövetett tömeggyilkosságokat, rémtetteket, a népirtást minden kétséget kizárólag bizonyítják.

Magyarországon az államszocializmus korszakában – a szovjet gyámkodás hatására – 1948 óta gyakorlatilag szintén elhallgatták a háborús bűncselekmények egész szövevényes és iszonyú történetét – néhány, „a Horthy-fasizmusra”vonatkozó általános elítélő mondattal helyettesítve azt. Az okok többrétűek.A nürnbergi per és a háborús bűnösök szovjetunióbeli megbüntetése első hullámának elültével magának a népirtásnak az egész problematikája a holokauszttól a szovjet területeken általában megvalósult népirtásig, a magyar, olasz és román hadseregek, valamint a balti és ukrán kivégzőosztagokműködéséig nagy hirtelenjében lekerült a napirendről.Mint említettük, a RÁB gyakorlatilag már 1945 őszén felfüggesztette tevékenységét. Az elhallgatás korszaka azonban súlyos okok következtében köszöntött be. A történeti irodalomban nagy súlyt helyeznek arra, hogy a szovjet társadalomban a népirtás jellege és méretei mély lelki sokkot idéztek elő, amelyet a hatalom, a Szovjetunió vezetői a „szokásos”módon igyekeztek csillapítani: „jobb, ha nem beszélünk a borzalmakról”. A másik mozzanat az új szövetségesekhez való viszonyban rejlik, a velük való ellentéteket ezen a téren mindenképpen minimalizálni akarták.  A Szovjetunióban amúgy is csupán a német náci háborús bűnösök keltettek érdeklődést a „német revansista erők”és amerikai „imperialista szövetségeseik” leleplezése érdekében.Az egész kérdéskör, az egész szovjetellenes népirtás kicsinyes, rövidlátó politikai számítások martalékává vált. Mindez elsősorban a Szovjetunió új tagállamainak, a balti államoknak és új kelet-európai szövetségeseinek a „megbékítését”, integrálását szolgálta a szovjet kül- és belpolitikai elképzeléseknek megfelelően.

E szövetség, illetve államalkotó tevékenység a helyi kommunista hatóságok megerősítését tette szükségessé, ami feltételezte a helyi nacionalizmusokkal való kompromiszszum és együttélés kialakítását. A „nacionalista kártya”– meghatározott keretek közötti – kijátszása, illetve az ilyen típusú „engedmények” első köre „a népet megosztó” háborús bűncselekmények kérdésének elfektetése, jegelése volt (miközben más területeken éppen a nemzeti sajátosságok és érzelmek eltiprása jellemezte a politikai életet). Mindezt összefoglalóan e tematika (népirtás, hadifoglyok sorsa stb.) hosszú időre szóló tabuizálásának nevezhetjük. E „populista”taktikázgatás része volt már az is, hogy Sztálin Horthy Miklóst kihúzta a háborús bűnösök listájáról, és futni hagyta Portugáliába azzal a téves megfontolással, hogy Horthy őrzi népszerűségét, s elítélése nehezítené a helyi kommunisták és szovjet támogatóik helyzetét hazájukban.[31] Magyarországon a „nemzeti megbékélés”eltorzult formája nyilvánult meg abban az ismert tényben is, hogy Rákosi idején a „kisnyilasokat”olykor még a kommunista párt tagjai közé is felvették. Természetesen az elhallgatás későbbi szakaszaiban fontos szerepe volt az 1956-os felkelésnek is. Ugyanis a felkelést és amegtorlást követő kádári konszolidációs politika, a „nemzetimegbékülés” antisztálinista politikájának új fázisa, a hatalom pragmatikus, ún. Népfrontpolitikájának szükséglete vagy annak megvalósult formája hosszú évtizedekre eltemette a nemzeti önismeret reális kibontakozását, tudományos megalapozását.[32]

A hatvanas–hetvenes években a szovjet politika és a szovjet történetírás levéltári forrásokat a magyar hadsereg, mindenekelőtt az ún. rendfenntartó erők rémtetteiről legfeljebb véletlenszerűen publikált. Példának okáért orosz nyelven jelent meg egy-két olyan dokumentum, amely a magyar katonáknak a holokausztban és a szovjet hadifoglyok fizikai megsemmisítésében való részvételét tanúsítja,[33] de ennek sem komolyabb visszhangja, sem sajtója nem volt. A magyar történészek – a „szövetségi politika” jegyében – sem törték magukat a Kádár-korszakban, hogy ezekről az eseményekről beszámoljanak, talán azért sem, hogy ne kelljen foglalkozni a szovjet visszacsapás, a felszabadítás időszakábanmagyar területen szovjet katonák által elkövetett bűncselekményekkel, és hogy egyáltalán a „szocialista nemzeti egységet megbontó”történelmi tényekkel ne nagyon kelljen szembesülni. Ez a „szégyenlős” beállítódás már Rákosi idején, 1948 után megfigyelhető, noha éppen maga a pártvezető volt az, aki a háború idején e tárgyban még jelentkezett olyan írásokkal, amelyek a Rendkívüli Állami Bizottság (RÁB) dokumentumai alapján íródtak, bár az azokra való konkrét hivatkozás nélkül.[34] Az elhallgatás szempontja Magyarország tekintetében egyébként a legutóbbi időkig jelen volt Oroszországban is oly módon, hogy „a megbékélés jegyében ne terheljük ezekkel az országokkal a kapcsolatainkat újabb nehézségekkel”, azaz az ilyen típusú dokumentumokkal. Sőt, az elhallgatás nehéz örökségét a rendszerváltó „jelcinizmus”rezsimje[35] még súlyosbította azzal a képtelen hatalmi trükkel, hogy a „jó kapcsolatok”fenntartása érdekében és megmutatva a világnak az orosz hatalmi elit „jogérzékenységét”,magyar háborús bűnösöket (is) rehabilitált, mint például a kivégzett Bakay Szilárdot, aki a Keleti Magyar Megszálló Csoport főparancsnoka volt. E „rendszerváltó”rehabilitációs folyamat Magyarországon odáig ment, hogy még a „szocialista-liberális” kormánykoalíció idején is rehabilitáltak háborús bűnösöket. Mindez csak olaj volt a tűzre, a kis kelet-európai államokban ébredező reakciós, a két világháború között megismert, napjainkban újjáformálódott ruszofób, antiszemita nacionalizmus tüzére.
Ám a háborús szerepvállalás kifehérítésére, a nagy honvédő háború emlékének besározására irányuló „nemzetépítő”hamisítások előcsalogatták az orosz archívumokból is a háborús rémtettek dokumentációját.[36] Az az érvelés, hogy az ilyen feltárásokat is a politika ilyen vagy olyan célokkal, hatalmi eszközként fel tudja használni, igaz. De az is igaz, hogy minél többrétűbb a történelmileg feltárt anyag, annál nehezebb politikailag gleichschaltolni a tudományos területet, amelyen egyébként a maguk módján a különféle politikai érdekek elkerülhetetlenül összecsapnak.

Magyar nyelven sokáig az egyetlen, eredetileg 1943-ból származó kommunista propagandabrosúra volt az egyedüli, forrásokra épülő publikáció, amely módszeresen leleplezte a horthysta katonai elit és hadseregének háborús bűncselekményeit, a tömeggyilkosságokat, a valódi genocídiumot és a holokausztban való részvételét is a Szovjetunió ideiglenesen elfoglalt területein. E brosúra Háy Gyula nevéhez fűződik. Igaz, ő író volt, nem történész, de tudni kell, hogy Moszkvában nem sok olyan ember akadt 1943 tavaszán, aki ilyen leleplező könyvecskét össze tudott volna állítani e rémtettekről a szovjet hadizsákmányul ejtett magyar katonai iratok és a RÁB dokumentumai alapján.[37] A fentebb jelzett mai hivatalos törekvések arra irányulnak, hogy „kifehérítsék” a náci Németországgal szövetségben harcoló horthysta megszálló erők történelmi szerepét.Ám ezek a kísérletek nagyon ingoványos talajra épülnek, hiszen a maga idején még Goebbels is megvetően nyilatkozott ezekről a pusztításokról.Goebbels információi közvetlenül fronttapasztalatokon nyugodtak, amelyeket német tisztek közvetítettekNémetországba.[38] Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni Goebbels 1942. május 19-i naplóbejegyzését a brjanszki térségben folytatott partizánharcokkal kapcsolatban: „E régiónak déli felén a magyar elemek nagy nehézségek között harcolnak. Nekik most az egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, ami nem bizonyul túl konstruktív dolognak. Ezért, amikor a magyarok jelentik, hogy ’pacifikáltak’ egy falut, az rendszerint azt jelenti, hogy egyetlenegy lakója sem maradt. Ez viszont azt jelenti, hogy aligha végezhetünk bármiféle mezőgazdasági munkát az ilyen területeken.[39]

A magyar hadseregek szovjet területen viselt dolgairól napjainkban is csak kevés történész emlékezik meg.[40] E témakörről régebb óta Ungváry Krisztián számol be rendszeresen – német források alapján.[41] Írásaiban azonban ezzel egyidőben mentegeti is az emberiség és az emberiesség elleni bűncselekményeket elkövetett náci (német és magyar) partizánvadászokat és partizánvadászatot, mert úgy tesz, mintha a szovjet partizánok – akik a területrablókkal szemben saját házaikat, földjüket, családjukat, jószágaikat, országukat védték – üldözésének lehetne bármilyen akceptálható nemzetközi jogi alapja a Wehrmacht vagy az SS részéről.[42] Maga a német szoldateszka a háború első percétől, amikor is hadüzenet nélkül támadta meg a Szovjetuniót, szovjet területen soha semmilyen nemzetközi jogot nem tartott tiszteletben. Eközben Magyarországon (is) a másik népszerű előítélet, hogy a németek és szövetségeseik azért öldöshették le a hadifoglyokat és az elfogott partizánokat, mert, úgymond, a Szovjetunió nem írta alá a genfi konvenciót. Csak általában „elfelejtik”megjegyezni, hogy a Szovjetunió a valóságban éppenséggel elfogadta a nemzetközi jogi előírásokat, amelyek a hadifoglyokkal való bánásmódról rendelkeztek. Ugyan a Szovjetunió 1929-ben nem írta alá az új genfi konvenciót, de ratifikálta az egyidejűleg megkötött konvenciót, amely a háborúban a sebesültekkel és betegekkel való bánásmódról rendelkezett. Ezzel a Szovjetunió demonstrálta, hogy háború esetén is a nemzetközi jog keretei között marad.[43]

Más oldalról tekintve a dolgot, a magyar szerző nem érti, hogy aWehrmacht szovjet területen sohasem tartott be semmiféle olyan törvényt, amely a korabeli nemzetközi jogból fakadt volna – kezdve általában a szovjet lakosság, a szovjet hadifoglyok elleni népirtással, beleértve a holokausztot. A nácik a Szovjetuniót „nem létező országnak tekintették”.
Ungváry egyszerűen elfeledkezik arról is, hogy a nürnbergi perben maga az amerikai vádló, Harrison főügyész a náci dokumentumokra hivatkozva, konkrétan a náci háborús alapelveket hangsúlyozva idézte Goebbelst „tanúként”: „A szárazföldi háború törvényeiből eredő Hágai Konvenció elve, amely érinti az idegen csapatok által megszállt országok igazgatását, nem alkalmazható,minthogy a Szovjetuniót nem létező országnak kell tekinteni, és ezért a Birodalomnak magára kell vállalnia valamennyi kormányzási és egyéb állami funkciót ezen ország állampolgárainak érdekében. Ezért megengedhetőek mindazon intézkedések, amelyeket a német igazgatási adminisztráció szükségesnek és célravezetőnek tekint ennek a nagy feladatnak teljesítésében.”[44] Ez a totális háború logikája, amelyet a nácik csak a keleti fronton követtek. Szertefoszlik a náci partizánvadászat, a Wehrmacht tudománytalan mentegetésének jogászkodó mítosza.

A tudományos forráskritika alárendelése a Szovjetuniót vagy akár a sztálini adminisztrációt diszkreditáló ideológiai harcnak a történelmi múlt durva átpolitizálásához vezet; a „kommunizmus”politikai konjunktúrára épülő bírálata gyakran olyan politikai erők mentegetését eredményezi, amelyek valójában egyfelől a náci múlt, a népirtás történetének elkenésében, a „kommunizmus és fasizmus”azonosításában, másfelől a régi nacionalizmus feltámasztásában érdekeltek.Az elhallgatás helyébe a történelem jogászkodó, jogtörténeti szempontú, olykor kifejezetten dilettáns átsatírozása kerül, amely végső soron szintén a népirtás tényének elhallgatását, sőt tagadását eredményezi. Míg orosz liberális szerzők attól tartanak, hogy a népirtás dokumentálása és „bevallása” orosz nagyhatalmi törekvéseket szolgál, egyúttal, talán akaratlanul, a kis államok etnonacionalista kultuszát erősítik. A RÁB dokumentumai, a források, természetesen, bármiféle propaganda eszközeként funkcionálhattak a múltban és funkcionálhatnak a jelenben, de hitelességük a tudomány számára megkerülhetetlen forrásokká emeli azokat, úgyszólván az egyedülieket, amelyek a genocídium konkrét és cáfolhatatlan bizonyítékait nyújtják.


***

A kötet szerkesztői köszönetüket fejezik ki mindenkinek, aki pótolhatatlan segítséget nyújtott az iratok feltárásában és publikálásuk előkészítésében, mindenekelőtt Vaszilij
Sztyepanovics Hrisztoforov altábornagynak, az FSZB Központi Archívumát felügyelő igazgatóság vezetőjének, aki egyúttal 2007 óta vezeti az Oroszországi Tudományos Akadémia Oroszországi Történettudományi Intézetében működő Oroszország XX. századi
történelmének forrásait publikáló központot és Szergej Ivanovics Filonyenko professzornak, a Voronyezsi Állami Agráregyetem történész rektorhelyettesének. Az FSZB Központi Archívumából külön hálával gondolunk Dmitrij Hohlov tudományos főmunkatárs folyamatos, önzetlen segítő közreműködésére.
Hálás köszönetet mondunk továbbá mindazon levéltárak vezetőinek és munkatársainak, akik nélkül e kötet unikális dokumentumai nem kerülhettek volna a magyar olvasó kezébe: az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában (GA RF) Larisza Alekszendrovna
Rogovaja igazgatóhelyettesnek, Igor Szergejevics Tyihonov főlevéltárosnak, a Voronyezsi Terület Állami Levéltárában (GAVO) Jurij Viktorovics Pliszov igazgató úrnak és Natalja GennagyevnaVorotyilina asszonynak, az információs és publikációs osztály vezetőjének.
Meg kell említenünk a helyi levéltárakat felügyelőVoronyezsi Területi Levéltári Igazgatóság vezetője, VjacseszlavVasziljevics Gurov úr közreműködését is.
Köszönet jár azoknak az orosz kutatóknak, akik az országok közötti együttműködést kiterjesztik a történészek és levéltárosok közötti tudományos kooperáció területére is.[45]
Külön köszönettel tartozunk Andrej Nyikolajevics Artyizov úrnak, az Oroszországi Állami Levéltári Szolgálat vezetőjének, a közös Magyar–Orosz Levéltári Együttműködési Bizottság orosz társelnökének az elmúlt években a magyar–orosz levéltári kapcsolatokban kibontakozott lendületes fejlődés és az oroszországi levéltárakban folytatott hungaricakutatás támogatása terén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért, amellyel nagymértékben hozzájárult nemzeti kulturális örökségünk gyarapításához.

Krausz Tamás


A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-47,  Krausz Tamás (főszerkesztő) Sipos Péter, Varga Éva Mária, Andrej Ny Artyizov, Vaszilij Sz. Hrisztoforov, Szergej I. Filonyenko (szerkesztők), L'Harmattan, Budapest, 2013., 629 oldal, 3900 Ft.



[1] Elegendő, ha itt csak az elmúlt évtizedek néhány legjelentősebb kutatójának, Juhász Gyulának, Ránki Györgynek, Pritz Pálnak, Sipos Péternek úttörő munkásságára utalunk, amely a Horthy-korszak elfogulatlan tudományos elemzését adta utolsó korszakát tekintve is
[2] A rendszerváltás után a történeti publicisztikában arról elmélkedtek, hogy „a németekkel ellentétben a magyar tisztikar és legénység nagy része, mint számos visszaemlékezésből kiderül, sajnálatot és együttérző rokonszenvet érzett a nincstelen ukrán és orosz parasztság iránt.”Lásd: Stark Tamás: Hadak útján. Fényképalbum. (Corvina, Budapest, 1991. 10.). Ma a mainstream történeti irodalomban már egy szó sincs katonáink „viselt dolgairól”. Például Romsics Ignác akadémikus jelentősebb könyveit átlapozva minderről úgyszólván semmit sem talál az olvasó. A már több kiadást megért Magyarország története a XX. században (Osiris Kiadó, Budapest, 2010) c. munkájában a III. Fejezet foglalkozik a második világháborúval, s ebben egyetlen sor sincsen a magyar haderő által elkövetett népirtásról. Szabó Péter Don-kanyar (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994) című könyve, amely emléket állít a 2. magyar hadsereg vitézségeinek, gyakorlatilag szó nélkül hagyta a magyar katonák térségbeli bűncselekményeit, noha feltehetően a HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár is sok anyagot rejthet magában e kérdéskörben.

[3] A kormányzó 1942. február 12-én a megszálló gyalogdandároknak a „könnyű hadosztály” nevet adományozta, ezzel látszólag növelték a magyar részvétel értékét.
[4] Lásd erről Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. (a továbbiakban: Ungváry 2004), uő: A Kárpát-csoport és a megszálló erők harcai. In: Magyarország a második világháborúban. Főszerk.: Romsics Ignác. Kossuth Kiadó–Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2011. 55–64. (a továbbiakban: Ungváry 2011), Szabó Péter–Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943–1945. Tóthágas Plusz Kft., Budapest, második, bővített és átdolgozott kiadás, 2009.

[5] 2008. 0. 126.,Vaszilij Hrisztoforov–Varga Éva Mária:Werth Henrik vezérkari főnök vallomása szovjet fogságban. In: Háború és nemzeti önismeret. 70 éve támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót. Ruszisztikai Könyvek XXXII. Russica Pannonicana, Budapest, 2011. 187–188. (A továbbiakban: Hrisztoforov–Varga 2011.)
[6] Az FSZB Központi Archívuma munkatársai által folytatott kutatómunka eredményeként 2011-ben a szovjet fogságba került német diplomaták, katonai és belügyi attasék hasonló típusú irataiból készült dokumentumkötet.
[7] A perben megvádolt magyar és német hadifoglyokat 1947. szeptember 26-a és november 4-e között
helyezték előzetes őrizetbe.
[8] Lásd a 78–79. sz. dokumentumokat.
[9] 1945 decembere és 1946 januárja között Brjanszkban, Szmolenszkben, Leningrádban, Nyikolajevben, Minszkben, Kijevben, Rigában,Velikije Lukiban már rendeztek nyilvános bírósági tárgyalásokat, 86 főt ítéltek el, közülük 67 fő ellen halálos ítélet született. 1947 szeptemberében 9 városban: Bobrujszkban, Sztalinóban, Szevasztopolban,Csernyigovban, Poltavában,Vityebszkben,Kisinyovban, Novgorodban és Gomelben került sor hasonló eljárásokra. A Szovjetunióban 17 nyilvános bírósági tárgyalást folytattak le, amelyeken összesen 222 fő háborús bűnöst ítéltek el.
On-line publikáció: http://www.dokst.ru/main/sites/default/files/dateien/texte/Morin_ru.pdf (2012. 10. 06.)
[10] Valamennyi hadifogoly ügyében az ítéletet a SZU Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1943. Április 19-i rendelete alapján hozták meg. 128 főt 25 évi, 9 főt 20 évi, 1 főt 15 évi javító-nevelő munkatáborra ítéltek.
[11] ГАФ,Ф. 7021, оп. 151, д.8, лл. 1-20
[12] A Szovjetunióban 1947. május 26-án eltörölték a halálos ítéletet, a SZU Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete kimondta, hogy békeidőben 25 év GULAG-táborban letöltendő javító-nevelő munkát kell alkalmazni. 1950. január 12-én ismét életbe léptették a hazaárulókra, kémekre és terrorista diverzánsokra a halálos ítéletet.
[13] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,-19098. L. 1–21.
[14] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Н-19098. Т 21. Л 505.
[15] Először az MVD 1946. augusztus 31-én kelt 219. sz. direktívája rendelte el, hogy a szovjet katonai törvényszékek által – a megszállt szovjet területeken elkövetett bűneikért – kényszermunkára ítélt hadifoglyokat az MVD Vorkutlag-jára (észak-pecsorai vasút Vorkuta állomás) kell szállítani. (Ez a direktíva más bűntettek miatt elítélt hadifoglyokat a norilszki és a vorkutai táborba, a munkaképtelen elítélt hadifoglyokat pedig a tomszki és a poniszki táborokba „utalta”.)
21-én az MVD 731. sz. rendelete kimondta, hogy valamennyi elítélt hadifoglyot – fizikai állapotától függetlenül – egységesen a vorkutai javító munkatáborba kell szállíttatni.

[16] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К-507905 Т. 1-3 Lásd a 72–77. sz. dokumentumokat
[17] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К K-507905. Т.3. ЛЛ. 895. Nevezett személyek elleni vádirat, amelyet Belkin altábornagy, a Központi Hadseregcsoport MGB Kémelhárítási Parancsnokságának vezetője 1947. szeptember
2-án hagyott jóvá.
[18] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К 507905 Т 3. Л. 659. A Központi Hadseregcsoport MGB Kémelhárítási Parancsnoksága Nyomozó Osztályának parancsnoka, Agranomov őrnagy által készített határozat a 4486/1946. számú, 157 oldalt tartalmazó ügyirat Somlay és társai vizsgálati dossziéjához történő hozzácsatolásáról.
[19] A Központi Hadseregcsoportot a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának 1945. 05. 29-i, 11096. sz. direktívájával állították fel, amely kimondta, hogy az 1. Ukrán Frontot 1945. 06. 10-én 24.00 órától Központi Hadseregcsoportnak kell átnevezni. Csapatai Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország területén állomásoztak, a parancsnokság Baden beiWienben székelt.
[20] Somlay, Raiter,Varga szintén a GULAG vorkutai táborrendszerébe került, a másik három személyről nem rendelkezünk adatokkal arról, hogy melyik táborba kerültek, viszont 1955. November 18-20-a között mind a hat személyt átadták a magyar szerveknek.
[21] A GKO 1943. 04. 21-i rendeletével állították fel az NKO „Szmers”Kémelhárító Főparancsnokságát.A 2. osztály feladatai közé tartozott a külföldi hadifoglyok körében folytatott munka, vezetője Szergej Ny. Kartasjov állambiztonsági alezredes volt.
[22] Werth Henrik vezérkari főnök 1945. március 17-i keltezésű letartóztatási parancsában áll: „[…] Miklós Béla miniszterelnök, az ideiglenes magyar kormány vezetőjének a háborús bűnösökről szóló [19]45. 2. 16-i közlése értelmébenWerth Henrik szerepel a háborús bűnösök listáján, ezért februárban nevezett fel lett kutatva, őrizetbe lett véve, és sor került kihallgatására.”  ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К 21156 Т 1. Л Л . 2–3. Közli: Hrisztoforov–Varga 2011. 193–194
[23] Abakumov jelentése szerint ekkor „a Szmers őrizetében 374 német, román, magyar és szlovák van, akik kapcsán folyik a nyomozás”.
[24] Lásd a 161–165. sz. dokumentumokat
[25] ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К -19098. T. 21. A gyéló végére, lapszámozás nélkül lefűzve. ЦА ФСБ РОССИИ.Д.№,- Д.К  507905. T. 3. Л Л. 918–921
[26] Lásd a 22. sz. dokumentumot.
[27] Lásd a 17. sz. dokumentumot.
[28] Ungváry 2011. 60.
[29] Alesz Adamovics: Bűntetőosztagosok. Zrínyi, Budapest, 1983
[30] Van ennek filmdokumentuma is, amelyet Erdélyi Péter készített a „Doni tükör”címmel 2003-ban. Ám a filmet a megrendelő Duna Televízió – az elhallgatás tradíciójának megfelelően – nem merte bemutatni. Vö.: Schweitzer András: Don-kanyarok. A magyar hadsereg a Szovjetunióban. HVG, 2012. július 14. 46–48
[31] S noha e téren dokumentumok nem bukkantak fel, feltehetően szerepet játszott talán a „kiugrási kísérlet”is vagy az, hogy Horthy Sztálinhoz írt kézírásos, enyhén szólva is meghunyászkodó levele („…kérem Önt, hogy kegyelmezzen meg szerencsétlen országunknak…Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin Tábornagy úr, legmélyebb tiszteletemet.”) legyezgethette Sztálin hiúságát. Lásd V. Muszatov: Horthy Miklós levele Sztálinhoz. História, 2005. 27. évd. 3. sz. 11.
[32] Lásd erről bővebben Krausz Tamás: Antiszemitizmus, holokauszt, államszocializmus. Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. Lásd e könyvet angolul: The Soviet and Hungarian Holocausts: A Comparative Essay, by Tamás Krausz Published by: Center for Hungarian Studies and Publications, NewYork, 2006 Series: CHSP Hungarian Authors Series no. 4. Editors of the Series, Peter Pastor and Ivan Sanders.
[33] Ezekből egyet-kettőt Bálint József nemrégen megjelent könyve mutat be: Bálint 2011., lásd még Sz. I.
Filonyenko–M. I. Filonyenko: Lélektani háború a Donnál.A fasiszta propaganda mítoszai 1942–1943. L’Harmattan, Budapest, 2011. (A továbbiakban: Filonyenko 2011
[34] Rákosi Mátyás: A magyar jövőért. Budapest, 1945.
[35] A kaotikus jelenségről lásd Jelcin és a jelcinizmus. Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 1993.
[36] Lásd például a témakörrel régebb óta foglalkozó orosz történész munkásságát: a szerző magyarul is megjelent kötete: Alekszander Djukov: Holokauszt, kollaboráció, megtorlás a Szovjetunió ukrán és balti területein. Russica Pannonicana, Ruszisztikai könyvek XXV. Budapest, 2011.Az első, speciálisan a magyarok által elkövetett gyilkosságokról néhány dokumentumot 2010-ben szintén A. Djukov tett közzé:
http://yablor.ru/blogs/o-prestupleniyah-vengerskihvoysk-na-territorii-ss/564640 (2012. 08. 25.)
[37] Háy Gyula: Partizánok tükre. Athenaeum, Budapest,1945. (A továbbiakban: Háy 1945.)
[38] Titkos jelentés. A Magyar Királyi Hadsereg J. R. 46 német összekötő tisztjének jelentése arról tanúskodik, hogy a magyar katonák fosztogatnak, gyilkolnak, rabolnak, nőket megerőszakolnak, békés polgárokat kínoznak. 1942. április 7. HIM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár – Mikrofilmtár.
[39] The Goebbels Diaries. Ed. Louis P. Locner, Popular Library, NewYork. 1948. 254–255. Idézi: Juhász Gyula: A történész józansága. (Szerk.: Juhász Ferenc), Budapest, 1994, 107. (A továbbiakban: Juhász 1994.)
[40] Új adalékokkal szolgál magyar nyelven Varga Éva és Vaszilij Hrisztoforov orosz történész említett forráspublikációja. Lásd: Hrisztoforov–Varga 2011., 87–270. A feltáró munka a magyar hadifoglyok kérdéskörében is megkezdődött, lásd a témakörben Varga Éva Mária munkáját: Magyarok szovjet hadifogságban (1941–1956) az oroszországi levéltári források tükrében. Ruszisztikai Könyvek XXIII., Russica Pannonicana, Budapest, 2010.
[41] Ungváry Krisztián: A magyar megszállás Ukrajnában és Lengyelországban 1941–1944. In: Nagy Képes
Millenniumi Hadtörténet. Osiris–Századvég, Budapest, 1998, 403–408., Ungváry 2004.
[42] Vö. Ungváry 2004. 74., 80.
[43] Lásd: Дюков 2007. 175.
[44] Harrison amerikai ügyész fenti előterjesztését több nyelven közzétették. A fenti – némileg rövidített szöveg – az orosz nyelvű kiadás fordításából származik. Első közlése magyarul Bálint József: 900 nap a 300 évből Leningrád c. könyvének második kiadásában. Agroinform Kiadó, Budapest, 2010. 34–40
[45] A magyar–orosz történész-kapcsolatépítésben fontos szerepet játszott a két ország történész-vegyesbizottsága, melyek elnökei és egyúttal a közös munka elkötelezett hívei: Jurij Szergejevics Pivovarov akadémikus és Szvák Gyula professzor.